Végre, hajnali öt óra. Felöltöztem, ettem, mosakodtam, fogmosás. A tegnap este elkészített szendvicseket kivettem a hűtőből, a narancslevem is és elraktam a hátizsákomba. Most már irány a vasútállomás.
Osztálytársaim már ott voltak, osztályfőnökömről nem is beszélve. Már bent állt a vonat, de az osztály megvárt mindenkit, és együtt szálltunk csak fel. Nem volt külön helyünk. Egyszerű jegyünk volt, a többi idegen utassal együtt voltunk a vonaton. Nem volt fülkés a vonat. Mindegy.
Már vagy három órája megy a vonat. Még vagy két óra hátra van. Beszélgettünk, ettünk, poénkodtunk a vonaton. Érdekes volt, hogy eddig csak egy helyen állt meg a vonat, ott is csak egy ember szállt fel, de az is különös volt. Negyven körüli, nem tűnt valami agresszív fickónak. Leült velem szembe, mert egy négyes részben voltam, és hárman kimentek cigizni az ajtóhoz, én meg ugye nem szoktam dohányozni. Nos, akkor leült.
- Jó napot! - köszönt.
- Jó napot! - visszaköszöntem. Aztán pedig néztünk ki az ablakon. Érdekes. A sín mellett kisebb-nagyobb dombok, hegyek húzódnak, melyek csúcsain egy kereszt, azon pedig egy lelógó fekete ruhacafat. A másik oldalt ha kinézek csak síkságot láttam.
Most látom csak, a síkság felé nézve, egy utasszállító repülőgép zuhan le, felénk haladva. Közvetlenül a sín mellé becsapódik, de már mögöttünk. Hatalmas robbanás. A vonat csak zakatol.
Hirtelen bejön a három osztálytársam, de sikítozva, és gyorsan bezárják az ajtót. Véresek a pulóvereik, meg az arcuk is. Valami rossz dolog történt. Valami érthetetlent kiabálnak. Az úr velem szemben csak kedvesen mosolyog.
- Lassan ideérnek. Mindjárt. - Szólt, és máris betört az ajtó. Valaki megfogta a karom, és húzott, majd elengedett.
- Meneküljünk! Gyere! - az egyik osztálytársam, a három közül, aki a legjobb haverom volt. Annyira megijedtem, hogy futottam én is utánuk a vonat túlsó végébe minden gondolkodás nélkül.
Mikor a végéhez értünk, csak hatan voltunk. Nem tudom mi lett a többiekkel, pedig elég sokan voltak előttem. A három „véres” társam is velünk volt, meg két lány, így voltunk hatan. Osztályfőnökünk sehol. A vonat lassít, fékez. Mielőtt megkérdezhettem volna mit látott a három véres srác, a férfi lassú sétával jön felénk széles mosollyal az arcán, majd széttárja karját. A vonat megállt.
- Ennyi volt. Most rajtatok a sor. - mondta. Mielőtt megszólalhattunk volna, megfordult és becsapta az ajtót előttünk. Utána szaladtam, de mikor kinyitottam az ajtót, sehol senki. Visszamentem.
- Mit láttatok? Mondjátok el! Mit láttatok? - kérdeztem a véreseket.
- Az emberek eeegyszerűen eeegymásnak estek... Nem értem. Mi is hárman egy nőnek eeeestünk neki, beleharaptunk, de aztán magunkhoz tértünk és visszasiettünk. - mondta egyikük rémülten. Hogyne lenne az. A többiek is azok. A két lány pityergett.
- Mit kerestetek odaát? - kérdeztem.
- Foglalt volt a WC, kerestünk egy másikat - ugyanaz válaszolt. A többi némán nézte a talajt, a két csaj pedig csak figyelt. Majd mindenki kinézett az ablakon.
Egy dombos vidéket láttunk a bal oldalon. A vonat másik oldala meg maradt hegyes, sziklás. Kinyitottam az ajtót a dombos oldalon.
-Tényleg. A többiekkel meg mi történt? - szólalt meg az egyik lány.
- Nem tudom, de ne menjünk vissza. - Az egyik véres válaszolt.
- Ez a férfi... Meg ez az egész... Áh, én nem megyek vissza, meg ami történt. Egyébként is, ki volt ez az ember?
-Nem tudom, de inkább szálljunk le, mert itt nincs térerő. Keressünk valami felnőttet, hátha tud segíteni nekünk. - válaszoltam. A többiek helyeselték.
Leszállás után meg akartuk nézni a mozdonyvezetőt, de inkább hagytuk. Láttuk, hogy tiszta vérpaca a mozdony ablaka.
Valami csúnya dolog történik velünk. Pedig milyen jól indult az egész..., aztán meg hirtelen szar lett. Sok ez hirtelen, mindenki csendben követett, mintha én lennék a vezető.
A dombok felé megyünk. Megpillantunk egy nagy házat, szinte palota, bár fából készült, meg elég régen volt felújítva, kicsit réginek tűnik.
Nos hátha van itt telefon, mert bemenő kábelek vannak, azt látjuk. Közelebb megyünk. Az ég felhős, mindjárt szakadni fog az eső, percek kérdése. Már a teraszon. Kopogtatunk.
Nyílik az ajtó. Egy nagy, kopasz ember áll előttünk. Egy barna bőrköpenyt is visel. Félelmetes. Látjuk, egyik kezével a kilincset, másikkal egy méretes hentesbárdot fog. Szája nyitott, tekintete zavaros. Megilletődötten bambuljuk.
- Ööö izé... jó napot... - mondta a legjobb haverom, de közbe ordít a fickó – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ... - és felemeli a bárddal a kezét.
A legjobb haverom fejében a bárd, mi is sikítunk, kiabálunk, és futásnak eredtünk, de gyorsan kiszedi a fejéből a véres fegyvert és utánunk fut. Mint egy őrült, de nagyon gyors, eldobja, és puff. A mellettem lévő lány elhasal. Hátában a bárd. Megállok, lenézek rá, majd vissza magam mögé. Az őrült csak fut hatalmas lendülettel, ordítozva. Puff fejen üt az öklével. Földre kerülök, de míg kiveszi a lányból a bárdot, addig megpróbálom összeszedni magam, feltápászkodom, majd szédelegve elkezdek futni a legközelebbi domb mögé. A többieket már nem látom. Biztos már a domb mögött vannak. A domb tetején állva és lihegve hatalmas erdőséget látok. Sűrű, mint egy amazonaszi dzsungel.
Hátam mögött már fut az őrült utánam. Nem adja fel. Arcomat megtörlöm az izzadságtól, de vér volt az. Az én vérem. Gondolom az ütéstől. Nem bírtam futni, de muszáj volt. Minden erőmet összeszedtem. Itt van már az erdő előttem, nem sok híja. Lendületből a lejtő segítségével be az erdőbe. Csak rohantam az erdőbe, de az ordítás abba maradt. Talán leráztam. Visszanéztem, még kiláttam az erdőből. Megállt az erdő előtt és csak bámult a rengetegbe. Nem jött be utánam. Valamitől félhetett, valamit tudhatott az erdőről. Hátrált, megfordult és lassan komótosan elsétált.
Majd szétrobbant a fejem, a vérzés valamivel csillapult. Levegőt is alig kaptam. Lábaim ólomból lennének, úgy elfáradtam. Meg kell találnom a többieket. Túl fáradt vagyok, mindjárt összeesek. Leülök egy nagy fa tövéhez, pihizek. Elalszok.
Mikor felkelek, kicsit homályosan látok. Megdörzsölöm a szemem. Sötétedik. Fenébe. Most mit csináljak? Találnom kell valami védett helyett éjjelre, de nem csak az eső miatt. Bár most sem esett. Inkább essen az eső, csak éljem túl valahogy. Legyek már otthon.
Rettentően félek, de találnom kell egy... igen ezaz, ez jó lesz. Barlang. Nem is volt olyan messze. Nincs világításom. Telefonom... nincs meg egyik zsebemben sem. Elhagytam. Én hülye. Akkor a Hold fog csak világítani nekem, ha egyáltalán világít majd.
Nagyon nem megyek be a barlangba, nehogy valamit „megzavarjak” véletlenül odabent. A fal tövében kuporgok várva a nappal és az eső végét, amely most kezdett el de nagyon zuhogni. Éhes vagyok. Jól esne most egy sonkás szendvics. Egy hangot hallok.
- Segítsééééééég! - barlangból jön ez a keserves kiabálás. És egyre csak keservesen még kétszer, és vége lesz. Jobban féltem, mint valaha. Felismertem a hangot. Ez a másik lány hangja, aki még túlélte. De most már lehet... Nem. Nem szabad rá se gondolni. Kicsordult a könnyem. Elsírtam magam.
Teljesen besötétedett, majd én is valamennyire megnyugodtam. Hirtelen egy hatalmas mély üvöltés hallatszott a barlang mélyéről hosszan. Olyannyira megijedtem, hogy kiszaladtam a barlangból, ki az esőbe az erdőbe. Csak futottam és futottam. Hirtelen megálltam. Két hústól lerágott holttest fejjel lefele lógott egy fa ágáról. Lábuknál fogva voltak felkötve indákkal. Felismerhetetlenek. Ruha sem volt rajtuk, csak a csontokon véres húscafatok. Szinte sokkot kapva néztem azokat. Nagy vastag törzsű fa ágán csüngtek. Sajnos azon járt az eszem, hogy vajon a két srác-e.
A fa mögül kilép azaz ismeretlen férfi, akivel a vonaton találkoztunk egy esernyővel a kezében.
- Vége. Te lettél a győztes. Gratulálok. Szép volt - és mosolygott. - Igen ők azok, akik ott lógnak. - Mosolya szüntelen. Az eső elállt. Langyos idő volt, nem fáztam, de mégis kirázott a hideg. Az ernyőjét összehúzta és rátámaszkodott.
- Gondolom a kérdésed az, mi volt ez, de majd rájössz az életed során, majd ha felnősz. Eljön még a te időd. Látok benned fantáziát. Nyitok egy kaput, ezen be kell lépned, ha élni akarsz.
Kinyílt egy fekete lyuk a levegőben. Ovális, de lazán átférek rajta. Féltem megszólalni is. Gondolkodás nélkül elindultam a lyuk felé.
Előtte megállok, nem mintha meg akartam volna, csupán azért mert nem tudok lépni tovább. Beleragadtam valami mocsárba vagy valami olyasmibe. Süllyedek! Nem tudok mit csinálni. Kapálózom, kiabálok.
- Segítsen kérem! Segítsen... - az ismeretlen megfordult és elsétált, közben valamit dúdolgatott. Én is lassan eltűnök. Segítségért kiabálok és szitkozódom. Csak süllyedek és süllyedek, meg kapálózom a kezeimmel, de már nem sokáig. Ellep ez az izé. Már nem bírom tovább visszatartani a levegőt.
Hopp. Hirtelen felülök az ágyamon. Telefonom bömböl. Csak az ébresztő. Lenyomom. Csak rossz álom volt az egész. Már nem vártam az osztálykirándulást, de most jövök csak rá. Az holnap lesz. Ma még suli. Ránézek a telefonra. Tíz óra volt. A szokásos reggeli tevékenységek után irány a suli. Ott kapom a hírt az egyik tanáromtól. Ma nem lesz tanítás számomra. Sajnos nem. Minden osztálytársam meghalt, sőt még az osztályfőnököm is. Valami iszonyú érzés fogott el. Szívem erősen vert. Nem. Dübögött. Majd összeesek. Az álmom... Igen valóság volt. Vagy mégsem? Semmi sérülésem nem volt.
Hazasiettem. Otthon mikor a szülők megjöttek a melóból, elmondtam nekik mit mondtak a suliban. Egy hétig nem voltam suliban. Az egyik osztályba beraktak. Amikor pedig először mentem, akkor hallom a pletykákat, hogy valakit tüdőbaj vitt el, mást szívroham, egy harmadikat agyvérzés, de mindenki az ágyában halt meg. Nekem meg semmi bajom.
Mi tévő legyek? Ha valakinek elmondom, irány a diliház. Így is sokan kérdezősködnek nekem miért nincs semmi bajom.
Az igazgatóságon elmondtam mindent, mikor behívattak. Igen. Irány a diliház. Csapkodtam, dühöngtem nekik, mert nem hittek nekem. Azt mondták pihenésre van szükségem. Pihiztem is még két hetet otthon meg a pszichiáternél.
Mikor visszamentem a suliban, piszkáltak, meg kiközösítettek. Sajnos ez állattá tett és aki csak kicsit is rossz szót szólt hozzám, vagy flegmán nekem jött annak neki mentem. Még a tesitanáromnak is.
Ezért aztán irány a diliház, és most itt írom ezt. Már jobban vagyok, azt ne higgyétek. Tíz kerek év telt el azóta és érzem, egyre jobban vagyok. Nem érdekel a halál. Nem érdekel az élet. Csak Én vagyok és semmi más. Tudom, sose kerülök ki innen. Nem is akarok. A szüleim még anno nyolc éve egy autóbalesetben haltak meg. Nincs senkim. Nincs semmim. De egyet tudok. Eljön még az én időm...