December egy hideg hónap. Ekkor szinte minden évben meg voltam fázva, mint épp most is. Hó épp most még nem esett, nem volt. Éjszaka kettő fele volt az idő, amikor felkeltem valami szélsuhogás szerű hangra. Egy pillanatig tartott, épp addig, hogy felébresszen. Fene vigye el. Meg voltam fázva, örültem, hogy el tudtam aludni este tizenegy fele.
No, mindegy, felébredtem, és ha már ébren voltam, akkor már meglesem a wc-t és használom már. Pont a szobám mellett volt, nem kellett messzire mennem. Elvégeztem a dolgom, és lehúzom, mikor erős fényre leszek figyelmes az előszobából. Kimegyek és megnézem, de sehol semmi. Kinézek az ablakon keresztül. Az égen fények, de nem egy, hanem sok, rengeteg. Nagyon gyorsak, majd megállnak, és megint felgyorsulnak, és megállnak. Mind ezt csinálja.
Különös, mert mindenki a családból felkel, apa, anya, és a két bátyóm. Pedig semmi hang nem volt, csak én csoszogtam a papucsommal. Kinyitják az ajtót, és kimegyünk, majd látjuk, hogy a szomszédok is kint vannak és nézik az eget pizsamában, valaki köntösben. Sőt az egész utca ébren. Néhány ember beszalad a házába és lehúz minden redőnyt, függönyöket elhúzzák. Bezárkóznak. Félnek. Mi is azt tesszük, bemegyünk, és bezárjuk az ajtót. Látjuk, hogy odakint egyre nagyobb a szél. Valami nincs rendben. Valami? Sok minden nincs rendben.
Tompa durranásokat hallunk. Egyre sűrűbb. Mi pedig az előszobában. Egyszer egy nagyobb bumm. Az udvarban történt. Óvatosan kinézünk. Még egy bumm. Becsapódott egy fény, azaz már a második. Ijedten hátrálunk az ablaktól. Egyik bratyóm kimegy a konyhába késekért. Nem szalonnázni készülünk.
Pár perc múlva csend lesz és a szél is eláll szép lassan. Csend és félelem. Anya a tesómért aggódik. Még nem jött vissza a konyhából. Apa is kimegy oda, megnézi mi van vele. Várunk.
Hirtelen sokszoros dübögésre rikoltunk egyet mind a hárman. Apáék még mindig nem jöttek vissza. Félünk, erősödik a dübögés. Az ajtó már nem bírja sokáig. Anyának és másik bratyómnak mondtam, hogy menjünk és nézzünk apáék után a konyhába. Anya sokkot kapott, tesóm helyeselte a dolgot. Anyát rángattuk és úgy mentünk ki.
Tesóm ment elöl. Kinyitja az ajtót és bedugja a fejét óvatosan, majd hirtelen visszahúzza. Azt mondta vigyázzak anyura és maradjunk itt. A dübörgés elhalt és csak a mi sóhajaink adtak hangot. Tesóm bement és becsukta az ajtót maga után.
Az ajtó reccsen az előtérben, ahol dübörgés volt. A félelem hajtott. Nem akartam megtudni mi törte be, ezért irány a konyha. Anyát berántottam magammal. Atyavilág. Tiszta vér a fal, a plafon, az egész konyha. Csurgott, csepegett lassan a friss vörös vér. Ajtót magunk mögött gyorsan becsukom. Ami az előtérbe betört elég lassan haladt, vagy nem talált meg minket, mert nem jött a konyhába még.
Senki sehol, csak anyu meg én. „Anyu!” Földön feküdt a vértócsában. Elájult. Lehajoltam és a kezemmel lökdöstem, hogy felébredjen. Nem tudtam felkelteni. „Anyu, anyu, ANYUUUUU!” Semmi. Sírtam, féltem.
Szájából, orrából, szemeiből fekete tömény valami folyt ki. Felálltam és kettőt hátrébb léptem lassan. Hirtelen megdermedtem vagy a félelemtől, vagy ettől a valamitől. Nem tudom, de megálltam és néztem anyut. A fekete folyadék egy emberszerű lénnyé formálta magát. Vékony hosszúkás emberi árnyéknak tűnt, aminek van vastagsága. Fejemben valami nyugodt hangot hallok, mely így szólt: “Buta egy népség vagytok ti emberek. Saját fajtátokat irtjátok és a saját bolygótokat pusztítjátok el. Mi nem ezt tesszük. Mi más fajokat írtunk. Mi másokkal tesszük.”
Majd hatalmas fájdalmat éreztem a gyomromban és ordítottam. Éreztem, hogy a hasamat valami kettényitja. Ömlött belőlem a vér. Térdre rogytam, kiömlött a belem és meghaltam.
Vagy mégsem? Felébredtem. Éjszaka volt. Leizzadtam. Rossz álom. A szívem vadul dobogott. Az idő két óra huszonkettő volt. Kisebb fájdalmat éreztem a hasamnál. Gyorsan kitakaróztam és felhajtottam a pizsim, majd fogtam a mobilom és rávilágítottam. Semmi.