Morrison éppen várt valakire, aki elakadt a Kennedy repülőtér felett kialakult légi forgalmi dugóban, amikor megpillantott egy ismerős arcot a bárpult túlsó végén.
– Jimmy? Jimmy McCann?
Ő volt az. Egy kicsit nagyobb darab volt, mint a tavalyi atlantai kiállításon, egyébként viszont bámulatosan egészségesnek tűnt. A főiskolán vékony, sápadt láncdohányos volt, aki nagy, szarukeretes szemüvege mögé bújt. Azóta nyilván kontaktlencsére váltott.
– Dick Morrison?
– Igen. Nagyszerűen nézel ki – mondta Morrison, és kinyújtotta a kezét. Kezet ráztak.
– Te is – mondta McCann, de Morrison tudta, hogy ez hazugság. Túl sokat dolgozik, eszik és dohányzik. – Mit iszol?
– Bourbont szódával – felelte Morrison. Felmászott egy bárszékre, és rágyújtott. – Vársz valakit, Jimmy?
– Nem. Miamiba utazom egy konferenciára. Komoly ügyfél. Hatmilliós számlája van. Nekem kell fognom a kezét, mert lesz egy nagy balhénk jövő tavasszal.
– Még mindig a Crager és Bartonnál vagy?
– És felsőbb beosztásban.
– Nagyszerű! Gratulálok! Mikor történt mindez? – Morrison megpróbálta bemesélni magának, hogy nem az irigység kicsiny hernyója, hanem csupán a sav marja a gyomrát. Elővett a zsebéből egy emésztési zavarok elleni tablettát, és rágcsálni kezdte.
– Tavaly augusztusban. Történt valami, ami megváltoztatta az életemet – a férfi elgondolkodva méregette Morrisont, miközben az italát kortyolgatta: – Talán téged is érdekel.
Istenem, gondolta Morrison egy belső fintor kíséretében. Jimmy McCann vallásos lett.
– Persze – mondta, és nagyot kortyolt az italából, amikor végre megérkezett.
– Nem voltam valami jó formában akkoriban – mondta McCann. – Magánéleti problémáink voltak Sharonnal, az apám meghalt – infarktus – és kialakult az az erős köhögés is. Ráadásul Bobby Crager beugrott az irodámba egy nap, és végig kellett hallgatnom atyáskodó propagandabeszédét. Biztos emlékszel még, hogy azok milyenek.
– Persze – Morrison tizennyolc hónapig dolgozott a Crager és Bartonnál, mielőtt átment a Morton Ügynökséghez. – Vagy sebességbe teszed végre a segged, vagy kiteheted innen.
McCann felnevetett. – Pontosan. Nos, a hab a tortán az volt, hogy a doki közölte velem: kezdődő fekélyem van. Azt mondta, azonnal szokjak le a dohányzásról – McCann elfintorodott. – Ezzel az erővel akár azt is mondhatta volna, hogy szokjak le a lélegzésről.
Morrison tökéletes egyetértésben bólintott. A nemdohányzók megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy pedánsak legyenek. Utálattal nézett a cigijére. Elnyomta, de tudta, hogy öt percen belül rá fog gyújtani egy másikra.
– És leszoktál?
– Igen, leszoktam. Először nem gondoltam, hogy képes leszek rá – csaltam, mint a fene. Aztán megismerkedtem egy fickóval, aki ajánlott egy céget odaát a Negyvenhatodik utcában. Azt mondta, szakemberek. Úgy gondoltam, nincs mit vennem, és elmentem. Azóta nem gyújtottam rá,
Morrison szeme tágra nyílt. – Mit tettek veled? Teletömtek valami gyógyszerrel?
– Nem – McCann elővette a tárcáját, és kotorászni kezdett benne. – Itt van. Tudtam, hogy van még egy valahol – ezzel egy egyszerű, fehér névjegykártyát tett a bárpultra.
LESZOKTATÓ RT.
Ne füstölögjön tovább!
Keleti Negyvenhatodik utca 237.
Kezelések előre megbeszélt időpontban
– Nyugodtan tartsd meg – mondta McCann. – Ki fognak gyógyítani. Ezt garantálom.
– Hogyan?
– Azt nem árulhatom el.
– Ó, és miért nem?
– Mert benne van a szerződésben, amit aláíratnak az emberrel. De az első beszélgetés alkalmával úgyis elmondják, hogy megy a dolog.
– Aláírtál egy szerződést?
McCann bólintott.
– És ennek alapján…
– Aha – McCann Morrisonra mosolygott, aki savanyúan azt gondolta: "Nos, megtörtént. Jim McCann beállt a pedáns szörnyetegek közé."
– Miért ez a nagy titokzatosság, ha a módszer olyan fantasztikus? Hogyan lehet az, hogy sosem láttam a hirdetésüket a tévében, plakátokon, újságokban…
– Minden ügyfelüket személyesen szerzik.
– Olyan vagy, mint egy reklámügynök, Jimmy. Ezt nem gondolhatod komolyan.
– De igen. Az ügyfeleik kilencvennyolc százaléka meggyógyul.
– Várj egy percet – mondta Morrison. Egy kézmozdulattal kért még egy italt, és rágyújtott. – Esetleg lekötöznek, és addig kell cigizned, amíg be nem hánysz tőle?
– Nem.
– Adnak valamit, amitől rosszul leszel, ahányszor csak rá…
– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Menj el, és nézd meg magad – Morrison cigarettájára mutatott. – Nem is szereted ezt igazán, ugye?
– Neem, de…
– A leszokás tényleg megváltoztatta számomra a dolgokat – mondta McCann. – Nem hiszem, hogy ez mindenkinél így van, de az én esetemben olyan volt, mint az egymás után felboruló dominók. Sokkal jobban éreztem magam, és rendbe jött a kapcsolatom Sharonnal. Sokkal több energiám volt, így a munkahelyi teljesítményem egyre nőtt.
– Hát, felkeltetted az érdeklődésemet. De nem tudnád…
– Sajnálom, Dick. Tényleg nem mondhatok többet – a hangja komoly volt.
– Híztál?
Jimmy McCann arca egy pillanatra elkomorodott. – Igen. Talán egy kicsit többet is a kelleténél. De már leadtam. A jelenlegi éppen a megfelelő súlyom. Azelőtt sovány voltam.
– A 206-os járatra beszállás a 9-es kapunál – jelentette be a hangosbemondó.
– Ez az én gépem – mondta McCann, és felállt. Egy ötöst dobott az asztalra. – Igyál még egyet, ha van kedved. És gondold át, amit mondtam, Dick. Tényleg. – Ezzel átverekedve magát a tömegen, eltűnt a mozgólépcső felé. Morrison felvette a névjegykártyát, elgondolkodva nézegette egy darabig, majd a tárcájába tette, és megfeledkezett róla.
A kártya egy hónappal később egy másik bárpultra esett a tárcájából. Korán lelépett az irodából, és azért tért be ide, hogy iszogasson a délután hátralévő részében. A dolgok nem mennek túl jól a Morton Ügynökségnél. Tulajdonképpen minden mocskosul szar.
Adott Henrynek egy tízest az italért, majd felvette a kicsi kártyát, és újra elolvasta – a Keleti Negyvenhatodik utca 237. szám csak két sarokra van innen; hűvös, derűs októberi délután van, és talán, csak úgy a hecc kedvéért…
Mire Henry megérkezett a visszajáróval, Morrison már hátravágta az italát, és sétálni indult.
A Leszoktató Rt. egy vadonatúj épületben található, ahol egy iroda havi bérleti díja valószínűleg megközelíti Morrison éves fizetését. Az előcsarnokban lévő, tájékozódást segítő térkép szerint az irodáik egy egész emeletet elfoglalnak, és ez bizony pénzről árulkodik. Rengeteg pénzről.
Morrison felment a lifttel, és egy vastag szőnyeggel borított előszobában találta magát, ahonnan elegáns fogadószobába vezetett az út, amelynek hatalmas ablakai az odalent rohangáló bogarakra nyíltak. Három férfi és egy nő ült a fal mellett álló székeken, és újságot olvasgattak. Mindegyikük üzletembernek nézett ki. Morrison a pulthoz ment.
– Ezt egy barátomtól kaptam – mondta, és átadta a kártyát a recepciósnak. – Azt hiszem, a régi páciens kifejezés illene rá.
A nő elmosolyodott, és papírt fűzött az írógépbe. – Hogy hívják, uram?
– Richard Morrison.
Klikk-kliketi-klikk. De csak nagyon tompa klikkelés hallatszott; az írógép ugyanis IBM volt.
– A címe?
– Maple fasor 29, Clinton, New York.
– Nős?
– Igen.
– Van gyermeke?
– Egy. – Morrison Alvinra gondolt, és kissé összehúzta a szemöldökét. Az "egy" nem a megfelelő kifejezés. A "fél" sokkal jobb lenne. A fia mentálisan retardált, és New Jerseyben él egy speciális, bentlakásos iskolában.
– Ki ajánlott minket, Mr. Morrison?
– Egy volt egyetemi csoporttársam. James McCann.
– Nagyszerű. Foglaljon helyet, kérem. Nagyon zsúfolt ez a nap.
– Rendben.
Morrison leült egy komoly, kék kosztümös hölgy és egy fiatal, igazgatószerű férfi közé, aki halszálkamintás zakót és divatos pajeszt viselt. Megszokásból elővette a cigarettáját, körülnézett, de nem látott egyetlen hamutálat sem.
Eltette a dobozt. Semmi baj. Megnézi magának ezt a furcsa gyógymódot, aztán kifelé menet szépen rágyújt. Talán még le is ejt egy kis hamut a gesztenyebarna szőnyegre, ha túl sokáig megvárakoztatják. Felkapta a Time egyik számát, és lapozgatni kezdte.
Negyed órával később szólították; a kék kosztümös hölgy után következett. A nikotinközpontja ekkor már igen hangosan követelőzött. Egy férfi, aki nem sokkal utána érkezett, elővett a zsebéből egy cigarettatartó dobozt, felnyitotta, de aztán észrevette, hogy nincsen hamutál, és eltette – Morrison a bűntudat nyomait fedezte fel az arcán. Ettől egy kicsit jobban érezte magát.
Aztán a recepciós sugárzó mosollyal végre így szólt:
– Bemehet, Mr. Morrison.
Morrison belépett a recepció mögötti ajtón, és egy homályos folyosón találta magát. Egy erős testalkatú, ősz hajú (minden bizonnyal paróka volt) férfi kezet rázott vele, és nyájasan mosolyogva így szólt: – Kövessen, Mr. Morrison.
Rengeteg zárt, jelöletlen ajtó mellett haladtak el aztán körülbelül félúton a folyosón a férfi kinyitotta az egyiket. Szerény kis szobába léptek, amelynek fala faragott, fehér panelekből készült. A bútorzat egy asztalból és két székből állt. Az asztal mögött volt egy ablaknak tűnő, kicsi téglalap a falban, de egy rövid, zöld függöny eltakarta. Balra egy kép lógott a falon, magas, fémszürke hajú férfit ábrázolt. Egyik kezében egy darab papírt tartott. Valahonnan ismerősnek tűnt.
– A nevem Vic Donatti – mondta az erős testalkatú férfi. – Ha úgy dönt, hogy csatlakozik a programunkhoz, én leszek felelős az ügyéért.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Morrison. Borzasztóan szeretett volna egy cigit.
– Foglaljon helyet.
Donatti az asztalra tette a recepciós nyomtatványát, és elővett egy másikat a fiókból. Egyenesen Morrison szemébe nézett. – Le akar szokni a dohányzásról?
Morrison megköszörülte a torkát, átvetette egyik lábát a másikon, és megpróbált kitalálni valamit, amivel kivághatja magát. Nem sikerült. – Igen – felelte végül.
– Aláírná ezt? – ezzel Donatti átadta a nyomtatványt. Morrison gyorsan átfutotta. Az aláíró fél beleegyezik, hogy nem teszi közzé a különféle módszereket, technikákat satöbbi satöbbi.
– Hát persze – mondta Morrison, és Donatti adott neki egy tollat. Odafirkantotta a nevét, majd Donatti is aláírta. A nyomtatvány újra eltűnt a fiókban. Nos, gondolta Morrison ironikusan, elköteleztem magam. Már régebben is próbálkozott a lehetetlennel. Egyszer két teljes napig tartott a dolog.
– Helyes – mondta Donatti. – Mi nem foglalkozunk propagandával, Mr. Morrison. És az egészség, a költségek vagy az embertársaink iránt érzett tolerancia szempontjaival sem. Nem érdekel bennünket, hogy miért akar leszokni. Mi pragmatisták vagyunk.
– Az jó – mondta Morrison tompán.
– Nem alkalmazunk gyógyszereket. Nem alkalmazunk Dale Carnegie-hez hasonló embereket, akik mindenféléről prédikálnak. Nem ajánlunk semmiféle különleges étrendet. És nem fogadunk el egyetlen fillért sem, amíg el nem érjük azt, hogy egy teljes évig nem gyújt rá.
– Istenem – mondta Morrison.
– Ezt nem említette Mr. McCann?
– Nem.
– Erről jut eszembe, hogy van Mr. McCann?
– Remekül.
– Csodálatos. Nagyszerű! Most pedig… feltennék néhány kérdést, Mr. Morrison. Lehet, hogy személyeskedésnek fogja tartani, de biztosíthatom arról, hogy a válaszait a legszigorúbb bizalommal kezeljük.
– Valóban? – vágta rá Morrison közömbösen.
– Hogy hívják a feleségét?
– Lucinda Morrison. A leánykori neve Ramsey.
– Szereti?
Morrison felkapta a fejét, Donatti viszont udvariasan nézett rá. – Igen, természetesen – felelte.
– Voltak valaha problémák a házasságával? Esetleg különélés?
– Mi köze van ennek a leszokáshoz? – kérdezte Morrison. Ez egy kicsit ingerültebbnek hangzott, mint szerette volna, de már nagyon vágyott – a pokolba is, szüksége volt – egy cigarettára.
– Nagyon is sok – mondta Donatti. – Legyen még egy kis türelemmel, és hallgasson végig, kérem.
– Nem. Semmi ehhez hasonló gondunk nem volt – felelte Morrison, bár az utóbbi időben a helyzet egy kicsit tényleg feszült.
– Csak egy gyermekük van?
– Igen. Alvin. Magániskolába jár.
– És melyikbe?
– Ezt – válaszolta Morrison ridegen – nem fogom elmondani.
– Rendben – mondta Donatti beleegyezően. Lefegyverzően mosolygott Morrisonra. – Minden kérdésére választ fog kapni holnap, az első kezelésen.
– Milyen jó – mondta Morrison, és felállt.
– Még egy utolsó kérdés – mondta Donatti. – Több mint egy órája nem gyújtott rá. Hogy érzi magát?
– Jól. Egyszerűen remekül.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Donatti. Megkerülte az asztalt, és ajtót nyitott. – Ma este még élvezze a cigizés örömeit. Holnaptól kezdve ugyanis soha többé nem fog rágyújtani.
– Valóban?
– Ezt garantáljuk, Mr. Morrison – jelentette ki Donatti ünnepélyesen.
Másnap pontban háromkor Morrison a Leszoktató Rt. előterében üldögélt. Egész nap a két véglet között csapongott: az egyik pillanatban mindent megtett volna, hogy megússza a találkozót, amelyet a recepcióssal beszélt meg kifelé menet, a másik pillanatban pedig úgy döntött, hogy a csökönyös együttműködést választja – ehhez a dobáshoz szedd össze magad, te szemét!
Végül az győzte meg, amit Jimmy McCann mondott – az egész életemet megváltoztatta – és elment a találkozóra. Isten a megmondhatója, hogy az ő élete is elviselne egy kis változást. És hát ott van még a kíváncsiság is. Mielőtt felment volna a lifttel, elszívott egy cigit, egészen a füstszűrőig. Nem túl jók a kilátások, ha ez volt az utolsó cigi, mert borzalmas íze volt.
Ezúttal rövidebb ideig kellett várnia. A recepciós pár perc múlva betessékelte, Donatti pedig már várta. Mosolyogva nyújtott kezet, de Morrisont ez a mosoly a zsákmányára vadászó ragadozóra emlékeztette. A feszültségtől újra megkívánt egy cigarettát.
– Jöjjön velem – mondta Donatti, és a kicsi szobába vezette. Újra az asztal mögé ült, Morrison pedig a vele szemben lévő székre.
– Nagyon örülök, hogy eljött. Leendő ügyfeleink nagy része a bevezető beszélgetés után nem bukkan fel többé. Rájönnek, hogy nem is akarnak olyan nagyon leszokni, mint ahogy először gondolták. Önnel viszont kellemes lesz együtt dolgozni.
– Mikor kezdődik a kezelés? – kérdezte Morrison, miközben arra gondolt: hipnózis. Biztosan hipnózisról van szó.
– Ó, már el is kezdődött. Amikor kezet ráztunk a folyosón. Van magánál cigaretta, Mr. Morrison?
– Igen.
– Ideadná, kérem?
Morrison vállat vont, és átadta Donattinak a dobozt. Már úgyis csak kettő-három maradt benne.
Donatti az asztalra tette a dobozt. Aztán egyenesen Morrison szemébe nézett, ökölbe szorította a jobb kezét, és vigyorogva elkezdte kalapálni a cigisdobozt, amely először összegyűrődött, majd teljesen kilapult. Egy törött cigarettavég repült ki belőle. Dohányszemcsék szóródtak szerteszét. Donatti ökölcsapásai nagy zajt csaptak a zárt szobában. Az ütések erejének ellenére mosolya nem lankadt, és Morrison megdermedt. Talán éppen ezt a hatást akarják elérni, gondolta.
Aztán Donatti abbahagyta a csapkodást. Felemelte a doboz gyűrt, cafatos romjait. – El sem tudja képzelni, hogy ez mekkora örömmel tölt el engem – mondta, és a szemetesbe hajította a dobozt. – Még három hosszú év után is.
– Mint kezelés, hagy maga után némi kívánnivalót – jegyezte meg Morrison szelíden. – Az előcsarnokban van egy újságos. Rengeteg különféle cigit árul.
– Ahogy mondja – helyeselt Donatti, és összekulcsolta az ujjait. – A fia, Alvin Dawes Morrison a fogyatékos gyerekek számára fenntartott Paterson iskolában lakik. Agykárosodással született. Az IQ-ja 46. A nem igazán tanítható fogyatékosok közé tartozik. A felesége…
– Ezt meg honnan tudja? – kiáltott fel Morrison. Riadt volt és dühös. – Az égvilágon semmi joga ahhoz, hogy szaglásszon a…
– Nagyon sokat tudunk magáról – mondta Donatti mézesmázos hangon. – De mint ahogy már említettem, mindent a legszigorúbb bizalommal fogunk kezelni.
– Én most elmegyek – jelentette ki Morrison tömören, és felállt.
– Maradjon még egy kicsit.
Morrison jól megnézte magának Donattit. Egyáltalán nem volt feldúlt. Tulajdonképpen úgy tűnt, élvezi ezt az egészet. Olyan ember arca volt ez, aki ezerszer látta már ezt a reakciót – sőt talán milliószor.
– Rendben. De ajánlom, hogy jó oka legyen arra, hogy marasztal.
– Természetesen – Donatti hátradőlt. – Említettem, hogy pragmatisták vagyunk. Először tehát fel kell fedeznünk, milyen nehéz is gyógyítani a dohányfüggőséget. Majdnem nyolcvanöt százalékos a visszaesési arány. Még a heroinfüggők visszaesési aránya is kisebb ennél. Ez rendkívüli fontosságú probléma. Rendkívüli.
Morrison a szemetesbe pillantott. Az egyik cigaretta, bár elgörbült, még elszívhatónak tűnt. Donatti jóindulatúan felnevetett, a szemetesbe nyúlt, és az ujjai között eltörte a cigit.
– Néha hallani olyan kérésekről, hogy az állami törvényhozás függessze fel a börtönökben a heti cigarettaadagokat. Az efféle javaslatokat viszont kivétel nélkül leszavazzák. Néhány helyen, ahol mégis alkalmazták, börtönlázadások törtek ki. Lázadások, Mr. Morrison. Képzelje csak el.
– Nem lep meg – felelte Morrison.
– De vegye fontolóra, hogy ez mit sugall. Amikor egy embert bebörtönöznek, megfosztják a normális szexuális élet mindennemű lehetőségétől, az italtól, a politikától és a mozgás szabadságától. Mégsem törnek ki lázadások – vagy csak igen kevés a börtönök számához képest. De ha a cigarettájuktól fosztja meg őket az ember – piff!, puff! – és Donatti a nyomaték kedvéért az asztalra csapott az öklével.
– Az első világháború alatt, amikor a német hátországban senki sem kapott cigarettát, igen hétköznapi látványnak számított, hogy a német arisztokraták a csatornából szedegették a csikkeket. A második világháború alatt sok amerikai nő rászokott a pipára, mert képtelenek voltak cigarettát szerezni. Ellenállhatatlan kihívás ez egy igazi pragmatista számára, Mr. Morrison.
– Rátérhetnénk a gyógykezelésre?
– Egy pillanat. Kérem, jöjjön ide – Donatti felállt, és a zöld függöny mellé ment, amelyet Morrison tegnap felfedezett. Aztán elhúzta a függönyt, felfedve ezzel egy négyszögletes ablakot, amely egy üres szobára nyílt. Nem, nem volt egészen üres. A padlón egy nyúl kuporgott, és galacsinokat evett egy tálból.
– Aranyos nyuszi – jegyezte meg Morrison.
– Valóban. De nézze csak – Donatti megnyomott egy gombot az ablak mellett. A nyúl abbahagyta az evést, és őrülten ugrándozni kezdett. Úgy tűnt, hogy amikor a lába a földhöz ért, mindig egy kicsit magasabbra ugrott. Minden egyes szőrszála égnek meredt. A tekintete vad volt.
– Azonnal hagyja abba! Még megöli!
Donatti elengedte a gombot. – Attól ez még igen távol áll. Nagyon kis feszültség van a padlóban. Nézze a nyulat, Mr. Morrison.
A nyúl a galacsinos edénytől körülbelül három méterre kuporgott. Az orra hevesen mozgott. Hirtelen az egyik sarokba ugrott.
– Ha a nyúl eléggé sokszor kap áramütést evés közben, igen hamar rájön, hogy az evés fájdalommal jár. Ezért aztán nem fog enni. Még néhány áramütés, és a nyúl éhen fog halni az étel előtt. Ezt nevezik irtózástréningnek.
Morrison elméjében valami halványan derengeni kezdett.
– Nem, köszönöm, ebből nem kérek – mondta, és az ajtó felé indult.
– Kérem, várjon, Mr. Morrison.
Morrison viszont nem állt meg. Megragadta a kilincset… de az nem engedett. – Nyissa ki.
– Mr. Morrison, ha esetleg leülne…
– Azonnal nyissa ki az ajtót, különben magára uszítom a zsarukat, még mielőtt észbe kap.
– Üljön le – Donatti hangja olyan éles volt, mint a borotva.
Barna szeme zavaros és félelmetes volt. Istenem, gondolta Morrison, össze vagyok zárva egy pszichopatával. Megnyalta a száját. Most jobban kívánta a cigarettát, mint egész életében bármikor.
– Hadd vázoljam fel részletesebben a kezelést – erősködött Donatti.
– Látom, nem értett meg – mondta Morrison tettetett nyugalommal. – Nem érdekel a kezelés. És a döntésem végleges.
– Nem, Mr. Morrison. Maga az, aki nem érti. Nincs más választása. Amikor azt mondtam, hogy a kezelés már elkezdődött, komolyan gondoltam. Azt hittem, ezt már felfogta.
– Maga megőrült – mondta Morrison, és tűnődve nézte a férfit.
– Nem. Csak pragmatista vagyok. Hadd mondjak el mindent a kezelésről.
– Rendben. De jobb, ha az agyába vési, hogy amint kiteszem innen a lábam, öt doboz cigit fogok venni, és útban a rendőrség felé mindet elszívom – Morrison hirtelen észrevette, hogy a hüvelykujja körmét rágja. Azonnal abbahagyta.
– Ahogy akarja. De azt hiszem, meg fog változni a véleménye, ha egészében látja a képet.
Morrison nem szólt semmit. Újra leült, és karba tette a kezét.
– A kezelés első hónapjában a munkatársaink állandó felügyelet alatt fogják tartani. Néhányukat talán észre is fogja venni, de nem mindegyiküket. De mindig ott lesznek magával. Mindig. Ha meglátják, hogy rágyújt, azonnal felhívnak engem.
– És akkor idehozat engem, és rajtam is alkalmazza a jó öreg nyulas trükköt – mondta Morrison. Megpróbált hidegnek és gúnyosnak hangzani, de hirtelen szörnyű félelem kerítette hatalmába. Ez egy rémálom.
– Nem, dehogy – mondta Donatti. – Nem magán alkalmazzuk, hanem a feleségén.
Morrison bután nézett rá.
Donatti elmosolyodott. – Próbálja ki, ha nem hisz nekem.
Miután Donatti kiengedte, Morrison több mint két órát sétálgatott céltalanul, teljes kábulatban. Egy újabb szép délután volt, de ő észre sem vette. Donatti szörnyű, mosolygó arca minden mást kitörölt az agyából.
– Próbálja ki, ha nem hisz nekem – mondta Donatti. – Egy pragmatikus probléma pragmatikus megoldást követel. Észre kell vennie, hogy az ön jól felfogott érdekeit tartjuk szem előtt.
Donatti elmondta, hogy a Leszoktató Rt. egyfajta alapítvány – egy nonprofit szervezet, amely a portrén látható férfi kezdeményezésére jött létre. Az úriember nevéhez több rendkívül sikeres családi vállalkozás is kötődött – mint például nyerőautomaták, masszázsszalonok, a lottó és egy virágzó (ám titkos) kereskedelem New York és Törökország között. Mort Minellif a Háromujjú erős dohányos volt – valahol a napi háromdobozos mezőnyben. A papírlap, amelyet a képen a kezében tart, nem más, mint az orvosi diagnózis: tüdőrák. Mort 1970-ben halt meg, miután a családi vagyonból megalapította a Leszoktató Rt.-t.
– Megpróbáljuk tartani magunkat az alapelvekhez, amennyire csak lehetséges – mondta Donatti. – De sokkal jobban érdekel bennünket az, hogy segítsünk embertársainknak. És természetesen, ez igen nagy árat követel.
A kezelés hátborzongatóan egyszerű. Az első vétkezés után Cindyt idehozzák, a Donatti által "nyúlszobának" nevezett lyukba. A második botlásnál Morrison kapja meg az adagot. A harmadik hibánál mindkettőjüket együtt behozzák. A negyedik botlás már az együttműködés súlyos zavarairól tanúskodik, és szigorúbb eljárást követel. Egyik munkatársunk elmegy Alvin iskolájába, hogy kicsit megdolgozza a fiút.
– Képzelje csak el – mondta Donatti mosolyogva – hogy milyen szörnyű lesz ez a fiúnak. Még akkor sem fogná fel, ha valaki megpróbálná elmagyarázni. Csak annyit fog érteni az egészből, hogy valaki bántja, mert az apu rosszalkodott. Nagyon meg fog rémülni.
– Maga egy állat – mondta Morrison tehetetlenül. Közel állt a síráshoz. – Egy mocskos, szemét állat.
– Ne értsen félre – mondta Donatti, és együtt érzően mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy minderre nem kerül sor. Az ügyfeleink negyven százalékát sosem kell megfegyelmeznünk – és csak tíz százalékuk szokott háromnál többször megbotlani. Ezek igen biztató adatok, nem gondolja?
Morrison szerint viszont inkább rémisztőek.
– Természetesen, ha ötödik alkalommal is áthágja a szabályokat…
– Ezt hogy érti?
Donatti szinte sugárzott. – Jöhet a feleségével együtt a nyúlszobába, aztán másodjára is ellátjuk a fia baját, ráadásul még a feleségét is megverjük.
Morrison, aki már túljutott az ésszerű gondolkodás határán, az asztalon keresztül Donattira vetette magát. Egy látszólag teljesen nyugodt emberhez képest Donatti meglepő gyorsasággal reagált. Hátragurult a székével, mindkét lábát az asztal fölé emelte, és hasba rúgta Morrisont. Morrison nyögdécselve és köhögve tántorodott hátra.
– Üljön le, Mr. Morrison – mondta aztán jóindulatúan. – Beszéljük meg ezt értelmes emberek módjára.
Amikor végre már kapott levegőt, Morrison úgy tett, ahogy Donatti mondta. A rémálmok is véget érnek egyszer, nem igaz?
*
Leszoktató Rt. módszere, magyarázta tovább Donatti, egy tízlépéses büntetési rendszeren alapul. A hatodik, hetedik és nyolcadik lépés további látogatásokat jelent a nyúlszobában (természetesen fokozatosan növelt feszültséggel), és egyre komolyabb veréseket. A kilencedik lépés abból áll, hogy eltörik a fia karját.
– És a tizedik? – kérdezte Morrison kiszáradt ajakkal.
Donatti szomorúan megrázta a fejét. – Akkor már mi is feladjuk, Mr. Morrison. Tagja lesz a gyógyíthatatlan két százaléknak.
– Feladják?
– Bizonyos értelemben igen – mondta Donatti, miközben kihúzta az egyik fiókot, és egy hangtompítós 45-öst helyezett az asztalra. Kajánul Morrison arcába vigyorgott. – De még ez a gyógyíthatatlan két százalék sem fog többé dohányozni. Ezt garantáljuk.
Péntek este Cindy egyik kedvenc filmje, a Bullitt ment a tévében, de miután a férje egy teljes órán át motyogott és mocorgott mellette, már nem tudott figyelni.
– Mi bajod van? – kérdezte a következő reklámblokk közben.
– Semmi… vagyis minden – morogta a férfi. – Leszokóban vagyok.
Cindy felnevetett. – Mióta? Öt perce?
– Délután három óta.
– Azóta nem gyújtottál rá?
– Nem – mondta Morrison, és a hüvelykujja körmét kezdte rágcsálni. Már tövig lerágta.
– Ez csodálatos! Mi volt az a roppantul fontos ok, amelynek hatására így döntöttél?
– Te. És… és Alvin.
Cindy szeme elkerekedett, és még azt sem vette észre, amikor a film folytatódott. Dick fogyatékos fiuknak még a nevét sem szokta kiejteni. Odament a férfihoz, előbb a jobb kezénél lévő üres hamutálra, aztán pedig mélyen a szemébe nézett. – Tényleg le akarsz szokni, Dick?
– Tényleg – mert ha szólok a zsaruknak, tette hozzá gondolatban, egy csapat izomagyú szépen átplasztikázza az arcodat, Cindy.
– Nagyon örülök. Még ha nem sikerül is, mindketten köszönjük az erőfeszítést, Dick.
– Azt hiszem, sikerülni fog – mondta Morrison, és közben Donatti mocskos, gyilkos tekintetére gondolt, amikor hasba rúgta.
Aznap éjjel nagyon rosszul aludt, szinte percenként felébredt. Három óra körül pedig már nem bírta tovább. Cigaretta utáni vágya már olyan volt, mint a csillapíthatatlan láz. Lement a dolgozószobájába, amely a ház kellős közepén helyezkedik el. Nincsen ablaka. Kihúzza íróasztala felső fiókját, belenézett, és a doboz látványa szinte megbabonázta. Körülnézett, és megnyalta a száját.
Állandó megfigyelés az első hónapban, mondta Donatti. A következő két hónapban pedig napi tizennyolc óra – de sosem fogja tudni, hogy melyik tizennyolc. A negyedik hónapban, amikor legnagyobb a visszaesések aránya, a "szolgálat" újra visszatér a napi huszonnégy órához. Az év hátralévő részében pedig minden egyes nap tizenkét órás megszakított őrizet. És azután? Véletlenszerű ellenőrzések az ügyfél élete végéig.
Élete végéig.
– Ellenőrizhetjük bármelyik hónapban. Bármely napon. Vagy, mondjuk, két év múlva egy teljes hétig egyfolytában. A lényeg, hogy nem fog tudni róla. Ha rágyújt, azzal igen magas téteket kockáztat. Vajon most figyelnek? Talán éppen most indulnak a feleségemért vagy küldenek valakit a fiamért? Gyönyörű, nem? És ha titokban mégis elszív egy cigit, borzalmas íze lesz. Olyan íze lesz, mint a tulajdon fia vérének.
De hát most nem figyelhetik, az éjszaka kellős közepén, a saját dolgozószobájában. A házban síri csend van.
Morrison majdnem két percig bámulta a cigarettát a dobozban. Képtelen volt levenni róla a tekintetét. Aztán a dolgozószoba ajtajához ment, kikukkantott az üres előszobába, majd visszament, hogy nézze még egy kicsit a cigit. Borzalmas kép ötlött fel benne: előtte áll még szinte az egész élete, cigi viszont egy szál se. Az isten szerelmére, hát hogyan tud ezentúl vagány előadást tartani egy körültekintő ügyfélnek anélkül, hogy az a cigi hanyagul az ujjai között égne, amikor a táblázatokat és tervrajzokat mutogatja? Hogyan lesz képes elviselni Cindy vég nélküli kertészeti beszámolóit cigi nélkül? És egyáltalán: hogyan tud majd reggel felkelni és nekivágni a napnak anélkül, hogy egy cigit elszívna a kávéjához újságolvasás közben?
Már átkozta magát, amiért belekezdett ebbe az egészbe. Átkozta Donattit. És mindenekfelett átkozta Jimmy McCannt. Hogyan tehette ezt vele? Hiszen az a szemét disznó tudta. A keze reszketett a vágytól, hogy megszorongathassa Jimmy Júdás McCann nyakát.
Ismét lopva körülpillantott a dolgozószobában. A fiókba nyúlt, és kivett egy szál cigarettát. Dédelgetve simogatta. Hogy is van az a régi reklámszöveg? Olyan gömbölyű, olyan kemény, és annyira duzzad. Soha senki nem mondott még ennél igazabb szavakat. A szájába vette a cigit, majd a fejét felkapva megtorpant.
Mintha valami alig hallható hang jött volna a szekrényből. Talán halk suhogás? Biztos, hogy nem. De…
Újabb kép bontakozott ki lelki szemei előtt – a nyúl, ahogy őrülten ugrál az áram fogságában. És a gondolat, hogy Cindy kerül abba a szobába…
Feszülten hallgatózott, de nem hallott semmit. Azt mondogatta magának, hogy nem kell mást tennie mint hogy odamegy a szekrényhez, és feltépi az ajtaját. De túlságosan félt attól, hogy mit találhat ott. Visszament a hálószobába, lefeküdt, de még sokáig nem tudott elaludni.
Annak ellenére, hogy reggel borzalmasan tetű módon érezte magát, a reggeli jólesett. Egy pillanatnyi habozást követően a szokásos adag gabonapehely után még egy kis rántottát is bedobott. Éppen a serpenyőt mosta el ingerlékenyen, amikor Cindy megjelent a köntösében.
– Richard Morrison! Nem ettél meg egy egész tojást reggelire, amióta az eszemet tudom.
Morrison felnyögött. Az "amióta az eszemet tudom" Cindy egyik leghülyébb mondása. Legalább olyan rossz, mint a "röhög a markába".
– Rágyújtottál már? – kérdezte a nő narancsitalt töltve magának.
– Nem.
– Délre vissza fogsz szokni – jelentette ki könnyedén.
– Rohadt nagy segítség vagy – mordult rá a férje. – Te és mindenki más, aki nem dohányzik, azt gondoljátok… bocs, felejtsd el.
Morrison azt várta, hogy Cindy ideges lesz, a nő azonban inkább valamiféle csodálkozással meredt rá. – Te tényleg komolyan gondolod. Teljesen komolyan.
– Arra mérget vehetsz – de azt sosem fogod megtudni, hogy mennyire komolyan. Legalábbis remélem.
– Szegény kicsikém – sajnálkozott Cindy, és odament hozzá. – Úgy nézel ki, mint akibe hálni jár a lélek. De én nagyon büszke vagyok rád.
Morrison szorosan átölelte feleségét.
*
Október-november. Jelenetek Richard Morrison életéből:
Morrison és egy haverja a Larkin Stúdióból Jack Dempsey bárjában ülnek. A haver cigivel kínálja. Morrison a szokásosnál kicsit erősebben szorítja a poharát, és így szól: Leszokóban vagyok. A haver erre röhögve: Adok neked egy hetet.
Morrison a reggeli vonatra vár, és egy kék öltönyös fiatal férfit néz a Times lapjai fölött kikukkantva. Mostanában szinte minden reggel látja ezt a férfit, más-más helyeken. Például Onde-nál, ahol egy ügyféllel van találkozója. Aztán Sam Goodynál nézelődik, ahol Morrison egy Sam Cooke-albumot keres. Egyszer pedig a helyi golfpályán pillantja meg.
Morrison berúg egy partin, és majd megdöglik egy cigiért – de annyira azért nem részeg, hogy rá is gyújtson.
Morrison meglátogatja a fiát, és visz neki egy nagy labdát, amely csipog, ha megnyomják. A fia csöpögős, elragadtatott puszit ad érte, ami most valahogy nem olyan visszataszító, mint azelőtt. A fiát szorosan átölelve rájön arra, amire a cinikus Donatti és kollégái már jóval előtte rájöttek: a szeretet a legveszedelmesebb drog. A romantikusok csak hadd vitatkozzanak e tétel igazságtartalmán. A pragmatisták elfogadják, és sikerrel hasznosítják.
Morrisonban lassacskán megszűnik a fizikai kényszer, hogy rágyújtson, a pszichés sóvárgás viszont nem tompul: mindig kell lennie valaminek a szájában – legyen az köhögés elleni tabletta, cukorka vagy fogpiszkáló. De mindez csupán szerény pótszer.
Egyszer aztán Morrison fennakad egy kolosszális forgalmi dugóban a központi alagútban. Sötétség. Veszett dudálás. A levegő bűzlik. A forgalom reménytelenül bedugult. És amikor kinyitja a kesztyűtartót, meglátja a félig nyitott cigarettásdobozt. Egy pillanatig nézegeti, majd kiránt egy szálat, és meggyújtja a műszerfalba épített gyújtóval. Ha történik valami, az Cindy hibája, gondolja magában dacosan. Megmondtam neki, hogy szabaduljon meg az összes átkozott cigarettától.
Az első szippantás után vadul köhögi fel a füstöt. A másodiktól könnyezni kezd a szeme. A harmadiktól szédül, és az ájulás környékezi. Borzalmas íze van gondolja magában.
Aztán pedig: Édes Istenem, mi a fenét művelek?
Az autók türelmetlenül tülkölnek mögötte. A forgalom újra megindult. Elnyomja a cigit, lehúzza az összes ablakot, bekapcsolja a ventilátort, és kétségbeesetten hadonászva próbálja eloszlatni a füstöt, mint egy suhanc, aki éppen most húzta le élete első csikkjét a budin.
Csatlakozik a döcögő forgalomhoz, és hazahajt.
– Cindy! Megjöttem!
Csend.
– Cindy! Hol vagy, szívem?
Ekkor megcsörren a telefon, és Morrison vadul ráveti magát. – Halló? Cindy?
– Halló, Mr. Morrison – szól bele Donatti. A hangja élénk és hivatalos. – Úgy tűnik, van egy elintézendő üzleti ügyünk. Az öt óra megfelel?
– Ott van a feleségem?
– Hát persze – kuncog Donatti elnézően.
– Engedje el, kérem – motyogja Morrison. – Többé nem fordul elő. Botlás volt, csak egy aprócska botlás, ennyi az egész. Csak hármat szippantottam, és az isten szerelmére, nem is esett jól!
– Ez igazán nagy kár. Várom ötkor.
– Kérem – mondja Morrison a könnyeivel küszködve. – Kérem…
De már csak a süket kagylóba beszél.
Amikor délután ötkor Morrison megérkezett, az előtér a recepcióst kivéve üres volt. A férfi futólag rámosolygott, és ügyet sem vetett arra, hogy Morrison milyen sápadt és zilált. – Mr. Donatti? – szólt a telefonba. – Mr. Morrison megérkezett – aztán Morrison felé bólintott. – Menjen csak be.
Donatti a jelöletlen szoba előtt várta egy férfi társaságában, aki SMILE feliratú pulóvert viselt, a kezében pedig egy 38-ast tartott. A testfelépítése leginkább egy majoméra hasonlított.
– Hallgasson meg – kezdte Morrison. – Kitalálhatnánk valamit, nem? Fizetek is, ha kell. Én…
– Fogja be – torkolta le a SMILE-pulóveres férfi.
– Örülök, hogy látom – üdvözölte Donatti. – Bár sajnálom, hogy ilyen ellenséges körülmények között kell találkoznunk. Velem jönne? Olyan gyors lesz, amennyire csak lehetséges. Biztosíthatom, hogy nem fogjuk bántani a feleségét… ez alkalommal.
Morrison alig tudta visszafogni magát, hogy ne ugorjon rá Donattira.
– Jöjjön már – mondta Donatti, és egy kicsit idegesnek tűnt. – Ha így viselkedik, Junk jól megveri a pisztollyal, és a felesége ugyanúgy megkapja az adagját. Hát hol van ebben a ráció?
– Remélem, a pokolban fog szétrohadni – sziszegte Morrison.
Donatti felsóhajtott. – Ha kapnék egy ötcentest minden alkalommal, amikor valaki hasonló kijelentést tesz, akár most azonnal nyugdíjba mehetnék. Legyen ez egy jó lecke, Mr. Morrison. Ha egy romantikus lélek jót akar, de elbukik, kitüntetik. Ha egy pragmatista sikereket ér el, a pokolba kívánják. Indulhatunk?
Junk intett a pisztollyal.
Morrison előttük lépett be a szobába. Zsibbadtnak érezte magát. A kis zöld függönyt elhúzták. Junk hátba döfte a fegyverrel. Így érezhették magukat a szemközti ablaknál – gondolta.
A kis ablakon át a nyúlszobába látott. Cindy bent volt, és értetlenül tekingetett körbe.
– Cindy! – kiáltotta Morrison tehetetlenül. – Cindy, ezek…
– Nem hallja és nem látja magát. Az üveg egyoldalú. Nos, essünk túl rajta. Valóban nagyon kicsi botlásról van szó, ezért azt hiszem, harminc másodperc elég lesz. Junk!
Junk egyik kezével megnyomta a gombot, a másikkal pedig keményen Morrison hátába döfte a pisztolyt.
Ez volt Morrison életének leghosszabb harminc másodperce.
Amikor letelt, Donatti a vállára tette a kezét: – Hányingere van?
– Nem – felelte Morrison erőtlenül. A homlokát az üveghez nyomta. A lába mintha kocsonyából lett volna. – Nem hinném – megfordult, és észrevette, hogy Junk eltűnt.
– Jöjjön velem – mondta Donatti.
– Hová? – kérdezte Morrison fásultan.
– Azt hiszem, meg kellene magyaráznia néhány dolgot.
– Hogyan kerülhetnék a szeme elé? Hogyan mondjam el neki, hogy… hogy…
– Azt hiszem, meg fog lepődni, Mr. Morrison – mondta Donatti.
A szoba üres volt, kivéve a díványt, amelyen Cindy ült. Gyámoltalanul zokogott.
– Cindy – szólította meg Morrison gyengéden.
A nő felnézett. A könnyek felnagyították a szemét. – Dick? – suttogta. – Dick? Jaj… jaj, Istenem… – Morrison szorosan átkarolta. – Két férfi – hebegte a nő arcát a férfi mellkasába fúrva – jött be, és először azt gondoltam, betörők, aztán meg azt, hogy meg akarnak erőszakolni, aztán elvittek valahová bekötött szemmel, és… és… jaj, sz-szörnyű volt…
– Ssss – csitította a férje. – Ssss.
– De hát miért tették ezt? – kérdezte Cindy felpillantva. – Miért…
– Miattam. El kell mesélnem valamit, Cindy.
Amikor Morrison befejezte a mondókáját, egy percig csendben maradt, aztán megszólalt: – Most biztosan gyűlölsz engem. Nem hibáztatlak érte.
A földet bámulta, Cindy viszont két kézzel megfogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Nem. Egyáltalán nem gyűlöllek.
Morrison némán, meglepetten meredt rá.
– Megért ennyit. Az Isten áldja meg ezeket az embereket. Kiengedtek téged a börtönből.
– Komolyan így gondolod?
– Igen – mondta Cindy, és megcsókolta a férjét. – Hazamehetünk már végre? Már sokkal jobban érzem magam. Sőt sosem voltam ennél jobban.
A következő héten egyik este megcsörrent a telefon, és amikor Morrison felismerte Donatti hangját, magabiztosan kijelentette: – A fiúk ezúttal tévedtek. Cigarettának még csak a közelében sem voltam.
– Tudjuk. De van még egy utolsó közös ügyünk. Be tudna ugrani holnap délután?
– Ez…
– Ne izguljon, semmi komoly. Tulajdonképpen csak a könyvelés. Egyébként gratulálok az előléptetéséhez.
– Honnan tudja?
– Figyelemmel kísérjük – mondta Donatti diplomatikusan, és letette a kagylót.
Amikor beléptek a kicsi szobába, Donatti megszólalt: – Ne legyen már olyan ideges. Senki sem fogja megharapni. Lépjen ide, kérem.
Morrison egy teljesen hétköznapi fürdőszobamérleget pillantott meg. – Nézze, felszedtem néhány kilót, de…
– Igen, ez az ügyfeleink hetvenhárom százalékával megtörténik. Álljon rá, kérem.
Morrison a mérlegre állt. Hetvennyolc kilót mutatott.
– Rendben. Leléphet róla. Milyen magas, Mr. Morrison?
– Száznyolcvan centi.
– Rendben, lássuk csak – kis, laminált kártyát húzott elő a belső zsebéből. – Nos, nem is olyan rossz a helyzet. Felírok magának egy illegális fogyókúrás tablettát. Takarékoskodjon vele, és használja az utasítás szerint. A maximális súlyát pedig… lássuk csak… – újra a kártyára nézett – nyolcvankét kilóban állapítom meg. Hogy hangzik? És mivel ma van december elseje, minden hónap elsején várom méredzkedésre. Nem gond, ha nem tud bejönni, feltéve, hogy előre szól.
– És mi történik, ha a súlyom meghaladja a nyolcvankét kilót?
Donatti elmosolyodott. – Elküldünk valakit, aki levágja a felesége kisujját. Ezen az ajtón távozhat, Mr. Morrison. Kellemes jó napot.
Nyolc hónappal később:
Morrison Dempsey bárjában ismét belebotlik a Larkin Stúdióban dolgozó haverjába. A büszke Cindy szerint most éppen a versenysúlyánál van: hetvenöt kiló. Hetente háromszor jár edzésre, és makkegészséges. Ezzel ellentétben a haverja olyan, mintha a kutya szájából húzták volna ki.
A férfi hitetlenkedve: – Uramisten, hogyan tudtad abbahagyni? Én szinte már létezni sem tudok e nélkül az átkozott nélkül – őszinte undorral elnyomja a cigijét, majd nagyot kortyol a whiskyjéből.
Morrison tűnődve méregeti, majd elővesz a tárcájából egy kicsi, fehér névjegykártyát. A pultra teszi. Tudod, mondja, ezek a fickók teljesen megváltoztatták az életemet.
Egy évvel később:
A reggeli postával Morrison kap egy számlát:
LESZOKTATÓ RT.
Keleti Negyvenhatodik utca 237.
New York, N. Y. 10017
1 Kezelés $ 2500.00
Tanácsadó (Victor Donatti) $ 2500.00
Áram .50
ÖSSZESEN (Kérjük, ezt fizesse be!) $ 5000.50
– Ezek a szemétládák! – tör ki mérgesen. – Felszámolták az áramot, amellyel… amellyel…
– Fizesd csak ki – mondja a felesége, és megcsókolja.
Húsz hónappal később:
Morrison és a felesége összefut McCannékkal a Helen Hayes Színházban, Bemutatkoznak egymásnak. Éppen olyan jól néz ki, ha nem jobban, mint akkor régen, a repülőtéri váróban. Morrison még sosem találkozott a feleségével. Egyszerű teremtés, de nagyon csinos, és szinte sugárzik, mint amikor egy nő nagyon, nagyon boldog.
A nő kezet ráz Morrisonnal. Van valami furcsa a kézszorításában, és a második felvonás közepe táján Morrison észreveszi, hogy mi az. A jobb kezéről hiányzik a kisujj.