Az utcánkon vagyok este. Fekete kabát, fekete farmert viselek. Menekülési ösztönt érzek magamban. Valaki, vagy valakik üldöznek. Kiléptem a kapunkon, ami az udvarból vezet az utcára. Csak a az utcai lámpafények világítanak. Na meg a Hold.
Ha jobbra, akkor a vasútállomás felé megyek, ha balra, akkor a város közepébe. A menekülés miatt a vonatot választanám, de jobbra túl nagy zsúfoltságot látok az utakon. Sokan gyalogolnak a különböző bulik miatt kisebb-nagyobb csoportokat alakítva mennek a bulikba. Irány balra, amerre az utcán senkit nem látok, csak az esti városi fényt.
Tél van, az utak mellett hó, leheletem fehér, a levegő kissé ködös. Elég hosszú az utca, de a negyedénél zajt hallok. Mintha egy méhecske. Egyre vadabbul, de egy már egy lámpafényt is látnék. Gyorsan a legközelebbi kisutcába befutok, és biztos, ami biztos, a párhuzamos utcán folytatom az utam.
Azt hiszem nem látott meg. A párhuzamos utcán a kerítés mellé tapadok. Megvárom, amíg elszelel. A motorzaj csendesült. Már kicsit megnyugodtam. De várjunk csak. Megint hallom, erősödik. Erre jön a kisutcán. Pánik, pánik rajtam, de nyugi, hátha nem is engem keres, vagy nem is vesz észre.
Befarolt elém. Fekete versenymotoros, teljesen fekete felszerelésben. A sisakján megcsillan az esti városi fény. Engem néz, miközben farolgat, forgolódik körülöttem, majd nekem ront. Gyorsan elugrok és elindulok visszafelé a párhuzamos utcán.
Futok, ahogy bírok, majd kifulladok, de engem nem fog elkapni. Nem üldöz. Motor hangja elhalkul. Hátra nézek, de nem csak azt látom, hogy ugyanott maradt, és csak engem figyel.
Na jó, akkor irány a vasútállomás. Még van nyolc egész percem a vonat indulásáig. Futok, le ne késsem. A vasútállomás előtt még van egy elég nagy elágazás. Megállok, szét nézek. Nagyon nagy a forgalom. Teherautó, kamionok, buszok, hókotrók, meg miegymás, de sok és nem lassítanak, és ami még fura, hogy csak jobbról-balra és balról-jobbra mennek, egyik sem fordul le.
Valahogy át kell jutnom. Megpróbálom a zebrán. Kiteszem a jobb lábam, rálépek, de nem állnak meg. Vissza ugrok, majdnem balról elcsap egy sárga ikarusz. Na jó, itt át kell valahogy rohanni. Most kell megpróbálni. Nem. Majdnem elcsaptak megint. Lehetetlen. Ki kell találnom valamit. Várjunk csak, megvan. Felveszek egy követ és kidobom az egyik sofört. Egyszer, kétszer. Nem sikerült, majd csak harmadjára. Ez egy kamionos lett, aki átment a szemközti sávba és belement frontálisan egy kisteherautóba, de beléjük pedig a mögöttük lévő járművek. Hatalmas robaj hallatszik, és egy tartálykamion hatalmasat robban, a mellette lévő járművek is. Szerencsére elég távol voltam tőle, de így is eléggé megviselte a hallásom, kissé csöng.
Fura, hogy nem lassított senki, de még most sem. Egyre távolabbról hallani a puffanásokat. Itt az idő. Ezek már úgyse mennek tovább. Átmásztam két teherautó és egy busz alatt és máris átjutottam. Irány a vasút.
Már csak egy utca, pár perc és el is jutottam akadálytalanul, de rohanva. Vonat sehol. Szállingózni kezdett. Vonat sehol. Ember sehol. Bemegyek a váróterembe. Egy hajléktalan alszik a padon valami szakadt pléddel takarózva. Kaparászást hallok a jobb sarokból. A csöves mozdulatlan, az szemben van velem a padon, alszik. Mintha valami mocorgást látnék ott a kuka mögött. Ott hagyta a takarító a kuka mellett a seprűt meg a lapátot. A szívroham kerülget, egy kisegér szaladt ki mögülle. Najó, innen kifordulok.
Éppen kimennék, de valaki megszólít. - Menekülj! - Egy mély hang volt. Hátranézek, de a csöves nem mozdult. Átváltott egy élesebb hangnembe. - Menekülj, de elkaplak úgyis! Hahaha háháhá! - Hideg ráz ki a nevetéstől, meg ettől a helytől. Kifutok a friss levegőre. Kinnt az ajtótól kb tíz méterre megállok. Figyelek jobbra-balra meg mindenfele, közben jár az agyam mi fene van most. Valami üldöz, ennyit tudok, és gyorsan el kell tűnnöm ebből a városból. Nagypelyhekben kezd hullni a hó.
Jobb zsebemben megszólal a mobilom. Majd frászt kapok, de gyorsan felveszem.
-Igen?
-Segíts rajtam kérlek! Segítssss!.... - egy síró lány hangja.
-Hol vagy? Ki... - Csöng csöng csöng, megszakadt a vonal. Egy puffanást hallok. Mögöttem. Az állomás épületének tetejéről esett le egy mobil. Felnézek, látok egy alakot, és lezuhan, mint egy rongybaba. Puff, becsapódott a betonba. Közelebb lépek. Egy lány hosszú barna hajú pizsamában. A lány alól vér folyik szét. Szája, orra ugyanúgy vérzik. Susogást hallok fentről. Csak a tetőt suhogtatja a szél. De mintha valaki, vagy valami figyelne fentről, de nem látom.
A lány rángatózni kezd, de hamar abbamarad. Szép lassan feltápászkodik, kócos haja arcában, szájából, orrából kifolyt vér az arcán. Karja, keze megintcsak véres, mint a pizsamája is, saját vértócsájából kelt föl. Két kezét előrenyújtva és ordítva rám ront. Nem túl kedves ismerkedés. Azonnal beszaladtam a váróterembe, Rávágtam a bejárati ajtót, hátra vágódott, addig belülről beakasztottam egy seprűnyéllel, ami ott volt a kuka mellett. A lány meg se próbált bejönni csak engem nézett mikor felállt. Az ajtó ablakán nézett be. Sétált az ajtó előtt és gonosz tekintettel figyelt engem. Én őt. Elkezdi a fejével verni az ajtót. Ablaka véres lesz, én hátrálok. Jaj, nekimentem valaminek. A padnak, de a csöves még mindig alszik. Megpróbálom felébreszteni, de nem sikerül. Leveszem a sapkáját, de abban a pillanatban el is dobom, alatta egy koponya. A lány közben betörte az ajtó ablakát, benyúl és a seprűt elveszi az ajtó elől, én meg megfogom a csöves karját automatikusan, - nem tudom miért - és kirántom egy csontváz alkart belőle, a rongyot lerázom róla. Szétmálott, büdös dohos szagot áraszt. Az ajtó kinyílt, de nem lép be csak engem néz. A csontot fegyverként tartom magam előtt.
Megállt és csak engem néz, fejét megemelve, mint valami büszke hadúr. Az arca szinte teljesen véres, az álla hegyéről csöpög egy-egy vércsepp. Rám vicsorít, kimutatja fogait melyek véresek ugyancsak, és morog. (Mozart egyik műve jut eszembe a Requiem, amit nem tudom honnan jutott eszembe.) És nekem ront a lány, száját kitátja, szeme körül sötét foltos, karjait előrenyújtja, és hangos ordításban jön nekem. Elhúzom a testem balra gyorsan és a csontot az arcába csapom. A lány megrendül, kezével keresi megvan-e még az arca, kitisztítja szemét, én a csontot nézem, eltört. A csont vége úgy eltört, hogy hegyes lett a vége, és mielőtt összeszedte volna magát a szemébe szúrtam a csontot. Hatalmas kapálózásba és ordítozásba kezd, gyorsan ki tudtam rohanni az ajtón mellette míg nem eszmél.
Kirohanok a váróteremből a vasút felőli oldalra sietek, de ott áll a fekete motoros leszállva és a motorja mellett állva, mintha várná a vonatot, sisakja kezében. Engem nem vett észre. Inkább a városba veszem az irányt csendben. Legalább megnézem a sok összetört járművet.
Megyek az úton visszafele, mikor mögöttem a lány félszemmel utánam jön, már nem volt csont sehol. Kapkodva, szédelegve jön utánam, hangos morgást adva ki magából. Na jó, vissza se fordulhatok már. De mintha a másik oldalról is hangokat hallanék, de onnan többet. Akkor előre kell mennem, a lány a nyomomban, meg a motoros is arra van.
Az ismeretlen hangok, amik inkább kiálltásoknak hallatszanak, de akkor is arra kell mennem. Vagy 100 métert haladva látom csak egy csoport munkás ember csupa véresek, mint a hentesek, a kezükben csavarkulcs, franciakulcs, vagy egy baseball ütő, kinek mi van a kezében, de mintha egy másik bandát vertek volna agyon. Hát nem túl kedvező a helyzetem, nem tűnnek barátságosnak. Az egyik felém mutat, mint egy vezér, és mint egy sereg felém futnak kezükben a dolgokat előre és felfele nyújtva. Befutok egy ház kertjébe átugorva a kerítést, megnézem zárva-e a ház ajtaja, hátha találok bent valamit védekezésül, esetleg be is zárom magam, de nem lett ebből semmi, zárva az ajtó a tulaja biztos alszik.
Megkerülve a házat a hátsó udvarba megyek, de ott magas pala kerítés húzódik. Ezt soha az életbe nem mászom át. Vissza kell mennem gyorsan. A kerítéshez érek. Elkéstem. Itt vannak, körbe kerítettek.
- Mit akarnak tőlem? - kétségbeesetten kérdem.
- Halál, - suttogják halálsápadt tekintettel, mereven - halál.
Csak állnak és suttognak, mindegyik üres szemmel engem bámul, körbevettek. - Elég, hagyjanak! - kiáltom, nem bírom tovább és elordítom magam. Az egyik hátulról hatalmasat üt a fejemre, összeesek, de még magamnál vagyok.
Egyre közelebb jönnek kört formálva, és elkezdenek ütni, rugdosni. Védekezni sem tudok. Sötét lesz. Hirtelen izzadva felkelek, álom volt. - Ezek az emberek a városomban élnek. - Mondom magamban, ráeszmélve arra, hogy én vagyok ennek a községnek a polgármestere. Igen jól élek, míg mások szenvednek még akkor is, ha rendesen dolgoznak. Sokat sikkasztok, de ez nem mehet így tovább, mert tényleg ez lesz a vége. Mindenki fellázad ellenem. Ez egy figyelmeztetés volt, tudom. Nem az első ilyen álmom volt már. Jó embernek kell most már lennem.
...És az is lettem...