– Azért jöttem, mert szeretném elmesélni a történetemet – mondja a dr. Harper heverőjén fekvő férfi. A neve Lester Billings, és Waterburyből, Connecticutból érkezett. Vickers nővér feljegyzései szerint huszonnyolc éves, egy New York-i gyár alkalmazásában áll, elvált, három gyerek apja. Mindhárman elhunytak.
– Nem fordulhatok paphoz, mert nem vagyok katolikus. Nem mehetek ügyvédhez, mert nem tettem semmi törvényelleneset. Egyszerűen csak megöltem a gyerekeimet. Egyenként. Mind a hármat.
Dr. Harper beindítja a magnót.
Billings olyan mereven fekszik a heverőn, mint egy bábu, teste egyetlen centijét sem engedi el. A lába mereven nyúlik le az ágy végéről. Mint aki kényszerű megaláztatást visel el. A keze összefonva a mellkasán, mint egy halottnak. Az arca kifejezéstelen és nyugodt. Az egyszerű mintázatú fehér mennyezetet bámulja, mintha képeket vagy egy filmet látna ott.
– Úgy érti, valóban megölte őket, vagy…
– Dehogyis – legyint türelmetlenül Billings. – De én vagyok a felelős. Denny 1967-ben halt meg. Shirl 1971-ben. Andy pedig az idén. Erről szeretnék beszélni.
Dr. Harper nem szól semmit. Úgy gondolja, Billings nagyon elgyötört, és sokkal öregebb a koránál. A haja ritkás, az arca sárgás és fakó. A szeme a whisky minden kínkeserves titkát magában hordozza.
– Meggyilkolták őket, érti? Csakhogy ezt senki nem hiszi el. Ha elhinnék, minden rendben lenne.
– Miért nem hiszik el?
– Mert…
Billings hirtelen felkönyököl, és a szoba túlsó végébe bámul. – Mi az ott? – kiált fel. A szeme keskeny réssé szűkül.
– Az az ajtó.
– A ruhásszekrény – feleli dr. Harper. – Ahol a kabátomat és az utcai cipőmet tartom.
– Nyissa ki. Be akarok nézni.
Dr. Harper szó nélkül feláll, átmegy a szobán, és kinyitja a szekrény ajtaját. A négy-öt fogas egyikén egy sárgásbarna esőkabát lóg. Alatta egy pár kifényesített cipő. A New York Times egyik számát gondosan beleszorította az egyikbe. Ez minden.
– Így már jó? – kérdi dr. Harper.
– Igen – Billings újra fekvő helyzetben van.
– Ott tartottunk – mondja dr. Harper, ahogy visszamegy a székéhez – hogy ha a gyerekei meggyilkolását be lehetne bizonyítani, minden gondja megszűnne. Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy akkor lecsuknának – vágja rá Billings.
– Életfogytiglan börtönbe zárnának. És egy börtönben minden szobába be lehet látni. Minden szobába – ismétli meg üres mosollyal.
– Hogyan gyilkolták meg a gyerekeit?
– Ne próbálja meg kiszedni belőlem!
Billings oldalra pattan, és vészjóslóan bámul Harperre.
– El fogom mondani, ne aggódjon. Én nem tartozom a csodabogarai közé, akik Napóleonnak képzelik magukat, és peckesen lépdelnek, vagy azt mondják, hogy azért kaptak rá a heroinra, mert az anyjuk nem szerette őket. Tudom, hogy nem fog hinni nekem. De ez nem is érdekel. Nem számít. Nekem már az is elég, ha elmondhatom.
– Rendben. – Dr. Harper előveszi a pipáját.
– 1965-ben vettem feleségül Ritát – én huszonegy voltam, ő pedig tizennyolc. Terhes volt. Dennyvel – Billings szája gumiszerű, félelmetes vigyorra húzódik, ami egy pillanat alatt el is tűnik. – Ott kellett hagynom a főiskolát és munkát kellett keresnem, de egyáltalán nem bántam. Imádtam mindkettőjüket. Nagyon boldogok voltunk.
Nem sokkal azután, hogy Denny megszületett, Rita újra teherbe esett, és 1966 decemberében megérkezett Shirl is. Andy pedig 1969 nyarán született, de Denny akkor már halott volt. Andy csak baleset volt. Rita mindig ezt mondogatta. Azt hajtogatta, hogy a születésszabályozás nem működik. Szerintem viszont ez több volt, mint egyszerű baleset. Tudja, a gyerekek leláncolják az embert. A nőknek pedig ez nagyon tetszik, főleg ha a férfi okosabb náluk. Nem gondolja?
Harper közömbösen dörmög valamit.
– Na, mindegy. Én akkor is szerettem – ezt szinte támadóan mondja, mintha csak azért szerette volna a gyereket, hogy a feleségét bosszantsa.
– Ki ölte meg a gyerekeket? – próbálkozik újra Harper.
– A mumus – válaszolja Lester Billings habozás nélkül. – Mindegyiküket a mumus ölte meg. Egyszerűen csak előbújt a szekrényből, és megölte őket – Billings megfordul és elvigyorodik. – Tudom, hogy most őrültnek tart. Az arcára van írva. De nem érdekel. Egyszerűen csak el akarom mesélni ezt az egészet valakinek, aztán eltűnök.
– Hallgatom – mondja dr. Harper.
– Akkor kezdődött az egész, amikor Denny már majdnem kétéves volt, Shirl meg még csecsemő. Denny lefekvés után bőgni kezdett. Ő külön szobában aludt, a kislány pedig a miénkben, egy gyerekágyban. Eleinte azt hittem, Denny azért sír, mert már nem viheti ágyba a cumisüvegét. Rita azt mondta, ne csináljunk ügyet belőle, adjuk neki oda és kész, majd leszokik róla magától. De hát éppen ezzel rontjuk el a gyerekeket! Ha mindent megengedünk nekik, elkanászodnak. Aztán pedig összetörik a szüleik szívét. Felcsinálnak valami csajt, vagy narkósok lesznek. Vagy homokosok. El tudja képzelni, hogy egy szép napon arra ébred, hogy a gyereke – a tulajdon fia – homokos?
Egy darabig így ment a dolog, aztán kezdtem esténként én lefektetni. És ha nem akarta abbahagyni a bömbölést, egyszerűen a fenekére húztam. Rita meg kitalálta, hogy a gyerek azt hajtogatja, "lámpa". Nem tudom. Ilyen kis kölyköknél még nem nagyon lehet érteni, hogy mit mondanak. Csak az anyjuk érti.
Rita venni akart a szobába valami kis éjjeli lámpát, tudja, olyan elektromos lámpát, Miki egereset, vagy Foxi Maxisat, vagy hasonlót. Nem engedtem. Ha egy gyerek nem tanulja meg elviselni a sötétséget kicsi korában, később se szokik hozzá.
Mindegy. Szóval, Denny a Shirl születése utáni nyáron halt meg. Aznap este én fektettem le. Egyből bőgni kezdett. És akkor megértettem, hogy mit mondott. "Mumus" – ezt ordította – "papa, ott a mumus!" – és a szekrényre mutogatott.
Leoltottam a villanyt, átmentem a mi szobánkba, és megkérdeztem Ritát, mi a fenének tanít a gyereknek ilyen szavakat. Nagy volt a kísértés, hogy adjak neki egy átszállót, de nem bántottam. Azt állította, sosem tanított neki effélét. Erre aljas hazudozónak neveztem.
Tudja, iszonyú nyaram volt. Csak egy raktárban sikerült melót szereznem, Pepsi-Colás teherautókat rakodtunk, és állandóan hullafáradt voltam. Shirl meg minden áldott éjjel fölébredt és ordított. Rita fölkelt hozzá, felvette és ringatta. Komolyan mondom, néha úgy éreztem, legszívesebben kivágnám mindkettőt az ablakon. Istenem, néha meg lehet bolondulni a kölyköktől. Az ember legszívesebben kitekerné a nyakukat.
Szóval, Denny menetrend szerint hajnali háromkor felvert az ordításával. Félálomban kitámolyogtam a fürdőszobába, Rita meg szólt, hogy nézzem már meg, mi baja. Azt mondtam, nézze meg ő, és visszafeküdtem. Már majdnem visszaaludtam, amikor Rita sikoltozni kezdett.
Kiugrottam az ágyból, és a gyerekszobába rohantam. A gyerek hanyatt feküdt, holtan. Fehér volt, mint a mész, kivéve, ahol a vér… összegyűlt a testében. A combja tövénél, a nyakán, a se… fenekén. A szeme tágra nyitva. Ez volt a legszörnyűbb, tudja? Ahogy olyan üvegesen nézett, mint a kandalló fölé akasztott, kitömött szarvasfej… vagy mint a fényképeken látható halott vietnami gyerekek. Egy amerikai kissráccal viszont ez nem történhet meg! A hátán fekszik, halottan. Pelenka és gumibugyi volt rajta, mert néhány hete megint bepisilt… Szörnyű… Imádtam azt a kölyköt!
Billings lassan megcsóválja a fejét, arcán pedig ismét megjelenik az a félelmetes, gumiszerű mosoly.
– Rita sikoltozott, ahogy csak a torkán kifért. A karjába akarta venni Dennyt, de nem hagytam, mert a zsaruk nem szeretik, ha az ember a holttesthez nyúl. Tudom, mert…
– És akkor már tudta, hogy a mumus volt a tettes? – szakítja félbe Harper halkan.
– Dehogy, akkor még nem. Viszont észrevettem valamit. Akkor eszembe sem jutott, hogy esetleg fontos lehet, de az agyam elraktározta.
– És mi volt az?
– A szekrényajtó. Nyitva volt. Nem nagyon. Éppen csak résnyire. De én tisztán emlékszem, hogy bezártam, érti? Vegytisztító szereket tartunk ott. Ha a gyerek kezébe kerül, annyi. Megfullad.
– Világos. És mi történt azután?
Billings vállat vont. – Eltemettük. – Sötét tekintettel mered a kezére, amely már három aprócska koporsóra hintett göröngyöt.
– Halottkémi vizsgálat volt?
– Persze. – Billings szeme gúnyosan megvillan. – Valami isten tudja, honnan szalajtott seggfej szakértőt küldtek ki egy sztetoszkóppal, egy zacskó mentolos cukorkával, meg az isten háta mögötti egyetemen szerzett diplomájával. Azt mondta, csecsemőhalál! Hallott már ekkora baromságot? A gyerek már hároméves volt!
– A csecsemőhalál az első életév során szokott a leggyakrabban bekövetkezni – magyarázza Harper óvatosan – de jobb híján akár ötéves gyermekek halotti bizonyítványában is feltüntethetik ezt a diagnózist…
– Lószart! – fortyan föl Billings.
Harper újra meggyújtja a pipáját.
– Egy hónappal a temetés után Shirlt átköltöztettük Denny szobájába. Rita persze foggal-körömmel tiltakozott ez ellen, de az enyém volt az utolsó szó. Nem mintha nekem jólesett volna. Istenem, én is szerettem, hogy egy szobában alszik velünk. De nem lehetünk örökké a gyerek mellett. Az teljesen tönkreteszi őket. Gyerekkoromban anyám gyakran levitt a tengerpartra, aztán meg rekedtre ordítozta a torkát: "Ne menj olyan messzire!", "Ne menj arra!", "Ott örvény van!", "Még csak egy órája ettél!", "Ne merülj a víz alá!" és hasonlók. Sőt még azt is mondta, hogy figyeljek a cápákra, isten bizony. És mit ért el vele? Azt, hogy most a víznek még csak a közelébe se bírok menni. Képzelje el. Olyan víziszonyom van, hogy ha csak strandot látok, görcsbe rándul a gyomrom. Rita egyszer, amikor még Denny is megvolt, kikönyörögte, hogy menjünk el Savin Rockba. Én úgy hánytam végig, mint a lakodalmas kutya. Szóval tudom, mit beszélek. Nem lehet a gyerekeket a széltől is óvni. És saját magát sem sajnálhatja örökké az ember. Az élet megy tovább. Shirl megkapta Denny ágyát és kész. De a régi matracot azért kidobtuk, mert féltem, hogy összeszed tőle valami fertőzést.
Eltelt egy év. Egyik este, amikor lefektetem, Shirl elkezd nyafogni, hogy "mumus, papa, mumus, mumus".
Kirázott a hideg. Pont, mint Denny. Hirtelen a résnyire nyitott szekrényajtó is eszembe vágódott. Akkor éjjel át akartam vinni Shirlt a mi szobánkba.
– És átvitte?
– Nem. – Billings a kezét bámulja, és az arca megvonaglik. – Hogyan mondhattam volna meg Ritának, hogy igaza volt? Erősnek kellett lennem. Ő mindig is olyan gyenge volt… látja, milyen könnyen ágyba bújt velem, amikor még nem volt a feleségem.
– Másrészt viszont maga is igen könnyen ágyba bújt vele – jegyzi meg Harper.
Billings a kezét tördeli, erre a megjegyzésre viszont hirtelen megdermed, és lassan Harper felé fordul. – Most okoskodni próbál?
– Nem, dehogy.
– Akkor hadd mondjam végig úgy, ahogy akarom! Azért jöttem, hogy végre könnyítsek a lelkemen. Hogy elmondhassam valakinek. Hiába is várja, hogy kiteregessem a nemi életünket. Rita és én teljesen normális szexuális életet éltünk, nem volt benne semmi mocskos disznóság. Tudom, hogy néhányan előszeretettel beszélnek ilyesmiről, de én nem tartozom közéjük.
– Rendben – helyesel Harper.
– Rendben – ismétli Billings pimaszul, de feszengve. Úgy tűnik, elveszítette a fonalat, pillantása pedig a gondosan bezárt szekrényajtóra téved.
– Kinyissam? – kérdi Harper.
– Nem kell! – vágja rá Billings. – Mit nézzek én a maga cipőjén? – nevetgél idegesen.
– A mumus Shirlt is elkapta – folytatja. A halántékát dörzsölgeti, mintha fel akarná frissíteni az emlékeit. – Egy hónappal később. De valami még történt előtte. Egyik éjjel zajt hallottam a gyerekszobából. Aztán Shirl visítani kezdett. Azonnal föltéptem az ajtót, az előszobában égett a villany… a gyerek ült a rácsos ágyban, sírt és… valami megmozdult… az árnyékok között, a szekrénynél… valami besurrant.
– Nyitva volt a szekrényajtó?
– Egy kicsit. Résnyire. – Billings megnyalja az ajkát. – Shirl egyre csak azt bömbölte, hogy "mumus", meg valami olyasmit, hogy "karom", csak hát nem nagyon lehetett érteni, mert még selypített. Rita berontott a szobába, és megkérdezte, mi a baj. Azt válaszoltam, hogy biztosan csak megijedt a faágak mennyezeten mozgó árnyékától.
– Akarom? – mondta Harper.
– Talán azt mondta, hogy "nem akarom", csak félreértették.
– Lehet. Lehet, hogy azt mondta. De nem hinném. Szerintem azt mondta, "karom" – Billings tekintete ismét a szekrényajtót fürkészte. – Karmok. Hosszú karmok – és a hangja suttogássá halkul.
– Benézett a szekrénybe?
– I-igen. – Billings olyan szorosan kulcsolja össze a kezét, hogy az ujjai elfehérednek.
– Látott valamit? Látta a…
– Semmit se láttam! – tör ki hirtelen. És a szavak úgy kezdenek ömleni belőle, mintha kihúzták volna lelke lefolyójának dugóját. – Én találtam rá, amikor meghalt, érti? Fekete volt, mindene fekete volt. Lenyelte a saját nyelvét, és olyan fekete volt, mint egy nigger, és egyenesen rám bámult. A szeme olyan üveges volt, mint a kitömött állatoké, fényes és szörnyű, mint egy élő üveggolyó, és ez a szem azt mondta: elkapott, apa, hagytad, hogy elkapjon, te öltél meg, segítettél neki, hogy megölhessen… – a szóáradat lassan elapad. Egyetlen óriási könnycsepp gördül végig Billings arcán.
– Azt mondták, agyérgörcs. Néha gyerekeknél is előfordul. Valami téves jelzés okozza az agyban. A hartfordi kórházban végezték el a boncolást, és azt mondták, az agyérgörcs következtében nyelte le a nyelvét és fulladt meg. Egyedül kellett hazamennem, mert Ritát teletömték nyugtatókkal. Nem volt magánál. Egyedül kellett visszamennem abba a házba, és jól tudom, hogy egy gyerek nem kap csak úgy agyérgörcsöt, mert az agya elszaródik. Attól kaphat agyérgörcsöt, hogy halálra rémül valamitől. Nekem pedig vissza kellett mennem abba a házba, ahol az a valami tartózkodott.
A díványon aludtam. És égve hagytam a lámpát – suttogja.
– És történt valami?
– Azt álmodtam, hogy egy sötét szobában vagyok, és valami… mocorog a szekrényben, de nem látom, hogy mi. Olyan… tocsogós hangot hallat. Egy képregényre emlékeztet, amit még gyerekkoromban olvasgattam. A Mesék a kriptából, emlékszik rá? Istenem! Volt ott egy Graham Ingles nevű fickó; a föld minden istentelen rémségét képes volt lerajzolni – és még a földöntúliakat is. Szóval valami olyasmiről szólt a történet, hogy egy asszony megöli a férjét; nagy betondarabokat köt a lábára, és a bányatóba dobja. Csakhogy a fickó visszajön. Félig már elrothadt, a teste zöldesfekete, a halak felzabálták az egyik szemét, a haja pedig tele van hínárral. Visszajön, és megöli a feleségét. És amikor az éjszaka kellős közepén felébredtem, úgy éreztem, ez a lény hajol fölém. A karmaival… a hosszú karmaival…
Dr. Harper az asztalába épített digitális órára pillant. Lester Billings már csaknem fél órája beszél.
– Amikor a feleségét hazaengedték, hogyan viselkedett?
– Még mindig szeretett – jelenti ki Billings büszkén.
– Még mindig azt akarta tenni, amit én mondtam. Ez az asszony dolga, nem igaz? Ez a nagy egyenjogúság csak meghülyíti az embereket. Az a legfontosabb az életben, hogy az ember tisztában legyen a helyével. A… hogy is hívják…
– Társadalmi szerepével?
– Ez az! – csettint Billings. – Pontosan! És egy feleségnek az a kötelessége, hogy kitartson a férje mellett. Persze eléggé vérszegény volt úgy négy-öt hónapig – úgy járkált a házban, mint egy árnyék, nem énekelt, nem tévézett, nem nevetgélt. De biztos voltam benne, hogy majd túlteszi magát rajta. Ilyen kicsi gyerekekhez még nem kötődik annyira az ember. Egy idő után már úgy kell előkotorni a fényképüket a fiókból, hogy egyáltalán emlékezzen az ember, milyenek is voltak pontosan.
Rita akart még egy gyereket – folytatja Billings komoran. – Én viszont nem tartottam jó ötletnek. Na, nem úgy értettem, hogy soha többé ne legyen gyerekünk. Csak még egy ideig ne. Azt mondogattam neki, hogy most túl kell jutnunk néhány dolgon, és egy kicsit egymással is kell törődnünk. Azelőtt erre úgysem volt lehetőségünk. Ha moziba akartunk menni, bébiszittert kellett szereznünk. Még egy meccset sem nézhettünk meg a városban, ha Rita családjából nem vigyázott valaki a gyerekekre, mert az én anyám nem volt hajlandó tudomást venni rólunk. Tudja, szerinte Denny a házasságkötésünk után túlságosan hamar született. Anyám szerint Rita egy ribanc, egy közönséges kis utcalány. Anyám mindig csak így nevezte őt. Hát nem röhej? Egyszer leültetett, és mesélt nekem az ut… prostituáltaktól beszerezhető betegségekről. Hogy kezdetben csak egy kis seb van az ember fa… péniszén, másnapra pedig lerohad az egész. Még az esküvőnkre se jött el.
Billings a mellkasán dobol az ujjaival.
– A nőgyógyász rábeszélte Ritát, hogy használja ezt az izét… a spirált. Azt állította, holtbiztos. Egyszerűen csak fel kell helyezni a nő… szóval a helyére, és kész. Ha van ott valami, a pete nem termékenyülhet meg. És nem is érezni, hogy ott van – sötét arckifejezéssel vigyorog a mennyezetre. – De hát akkor honnan tudja az ember, hogy tényleg ott van-e? És Rita a következő évben megint teherbe esett. Tényleg holtbiztos volt…
– Egyetlen fogamzásgátló módszer sem tökéletes – szólal meg Harper. – Még a tabletta is csak kilencvennyolc százalékos biztonságot nyújt. A spirált pedig elmozdíthatja egy görcs, az erős menstruációs vérzés, sőt kivételes esetben még a székelés is.
– Ja. És ki is lehet venni.
– Ez is lehetséges.
– És egyszer csak mit látok? Apró holmikat kötöget, énekelget a zuhany alatt, és tömi magába a savanyúságot. Aztán meg az ölembe ül, és arról dumál, hogy ez biztosan Isten akarata volt. Egy fenét.
– A Shirl halálát követő év végén született meg a baba?
– Igen. Fiú lett. Rita az Andrew Lester Billings nevet adta neki. Nem akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá, legalábbis eleinte. Az volt a véleményem, hogy Rita akarta ezt az egészet, most már akkor csinálja is végig egyedül. Tudom, hogy ez szörnyen hangzik, de ne felejtse el, hogy sok szörnyűségen mentem keresztül.
Aztán viszont megenyhültem. Egyrészt azért, mert a kölykök közül egyedül ő hasonlított rám. Denny az anyjára ütött, Shirl meg úgy igazából senkire sem hasonlított, hacsak esetleg Ann nagyira nem. Andy viszont kiköpött apja volt!
Amikor hazaértem a melóból, mindig játszottam vele a járókájában. Megfogta az ujjamat, mosolygott és gügyörészett. Még csak kilenchetes volt, de már rávigyorgott az öregére! Hallott már ilyet?
Egyik este meg egy ilyen csörlővel megyek haza, és a gyerek ágya fölé akasztom. Én! Akinek mindig az volt a meggyőződése, hogy a gyerekek nem értékelik az ajándékot addig, amíg meg nem tudják köszönni. És erre azon kapom magam, hogy értelmetlen szarságokat vásárolok neki össze-vissza, és hogy ezt a gyereket szeretem legjobban az összes közül. Akkor már máshol dolgoztam, a Cluett and Sonsnál. Jó kis állás volt, fúrókat árultam. Elég jól kerestem, és mire Andy egyéves lett, Waterburybe költöztünk. A régi ház ide volt rossz emlékekkel.
– És szekrényekkel.
– A következő volt a legjobb évünk. Odaadnám az összes ujjamat a jobb kezemről, ha visszahozhatnám. Persze közben folyt a vietnami háború, a hippik pucéran rohangáltak, a niggereknek meg be nem állt a szájuk, de minket mindez nem érintett. Egy nyugodt utcában laktunk, rendes szomszédokkal. Boldogok voltunk – foglalja össze egyszerűen. – Egyszer megkérdeztem Ritát, hogy aggódik-e. Tudja, a balszerencse háromszor jön el, meg minden. Azt mondta, magunk miatt nem aggódik. Azt mondta, Andy más. Hogy őt maga a Jóisten védelmezi.
Billings sötéten mered a mennyezetre.
– A tavalyi év viszont nem volt ennyire jó. Valami megváltozott a házban. Rászoktam arra, hogy az előszobában tartsam a bakancsomat, mert nem szívesen nyitogattam a szekrényt. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy mi van, ha ott van bent. Ugrásra készen lapul, és csak azt a pillanatot várja, hogy kinyissam az ajtót. És mintha tocsogós hangokat hallottam volna, mintha valami zöldesfekete, lucskos valami mocorgott volna a szekrényben.
Rita szerint túl sokat dolgoztam. Újra verni kezdtem, mint régen. Minden áldott reggel összeszorult a gyomrom, hogy egy egész napra egyedül kell hagynom őket, másrészt viszont örültem, hogy végre kitehettem a lábam a házból. Isten bizony, örültem. Azt hiszem, a költözködés miatt szem elől tévesztett minket. De csak egy időre. Vadászott ránk, éjjelente utánunk lopakodott az utcákon és a csatornákban. Szaglászott utánunk. Egy kerek évébe telt, de végül mégis sikerült megtalálnia bennünket. Újra ott volt. Andyt akarta. És engem. Az jutott eszembe, hogy talán ha túl sokáig gondol az ember valamire, és hisz benne az a valami valósággá válik. Talán a szörnyetegek, amelyektől gyerekkorában retteg az ember – Frankenstein, a farkasember meg a múmiák – talán azok is valóságosak. Eléggé valóságosak ahhoz, hogy meggyilkolják a gyerekeket, akik állítólag a kavicsbányába zuhantak, a tóba fulladtak vagy egyszerűen csak eltűntek. Talán…
– Folytassa csak, Mr. Billings!
Billings hosszú ideig nem folytatja – két perc villan el a digitális órán. Aztán hirtelen megszólal: – Andy februárban halt meg. Rita nem volt otthon. Felhívta az apja, hogy az anyja autóbalesetet szenvedett újév másnapján. Azt hittük, meg fog halni, ezért Rita még aznap este hazautazott.
Nem halt meg, de sokáig válságos volt az állapota – egész pontosan két hónapig. Napközben egy nagyon rendes nő vigyázott Andyre, esténként meg együtt voltunk. A szekrényajtók pedig folyton kinyíltak.
Billings megnyalja az ajkát. – A gyerek velem aludt egy szobában. Furcsa, tudom. Amikor már kétéves volt, Rita egyszer megkérdezte, nem akarom-e másik szobába költöztetni. Spock vagy valami másik kuruzsló szerint nem tesz jót a gyereknek, ha a szüleivel alszik. Sérül a felnőttkori szexuális élete vagy valami ilyesmi. De hát mi sosem csináltuk, amíg a gyerek el nem aludt. Nem akartam másik szobába tenni. Denny és Shirl után már nagyon féltem.
– Aztán viszont mégis átrakta, nem igaz? – kérdi dr. Harper.
– De – vallja be Billings, és beteges mosoly jelenik meg sápadt arcán. – Átraktam.
Billings az ismét közéjük telepedő csenddel küszködik.
– Muszáj volt! – szakad ki belőle végül. – Muszáj! Minden rendben volt, amíg Rita otthon volt, amikor viszont elment, az a valami egyre pimaszabb lett. Elkezdett… – Billings Harperre pillant, és a szája dühös vigyorra húzódik. – Tudom, hogy egy szót sem hisz el az egészből. Tudom, mire gondol. Itt egy újabb flúgos, akiről majd jó kis esettanulmányt lehet írni. Úgyis tudom, hogy ez jár a fejében! De maga nem volt ott, maga tetves, önelégült lélekkukkoló!
Egyik éjjel a ház összes ajtaja kivágódott. Egy reggel pedig mocsok- és sárnyomokat találtam az előszobában, a ruhásszekrény és a bejárati ajtó kőzött. Kiment? Vagy bejött? Nem tudom! Istenemre, fogalmam sincs! A lemezek össze voltak karcolgatva, és valami nyálka borította őket, a tükrök összetörve… és a hangok… azok a hangok…
Billings idegesen a hajába túr. – Minden éjjel háromkor felébredtem, és a sötétségbe bámulva nyugtatgattam magam, hogy ez csak az óra. De az óra hangja mellett hallatszott valami csendes motoszkálás. És nem is volt igazán csendes, mert éppen azt akarta, hogy halljam. Nyálkás, cuppogó hangja volt, mintha egyenesen a mosogató lefolyójából mászott volna elő. És csörrenéseket is hallottam, ahogy a karmai enyhén végigkarcolták a lépcső korlátját. Ekkor becsuktam a szemem, mert igaz, hogy nagyon borzalmas volt hallani, de ha esetleg meg is láttam volna…
És állandóan attól rettegtem, hogy a zajok esetleg egy pillanatra abbamaradnak, és valaki hirtelen közvetlen közelről a pofámba röhög, a lehelete akár a rothadt káposzta, aztán a keze a torkomra csúszik…
Billings holtsápadt, és egész testében reszket.
– Ott tartottam, hogy átvittem a gyereket a másik szobába. Tudtam, hogy el fog jönni érte. Mert ő a gyengébb. Így is lett. Andy már legeslegelső alkalommal sikoltozni kezdett az éjszaka kellős közepén, és mire nagy nehezen összeszedtem magam és bementem hozzá, már az ágyon állva üvöltött. "A mumus, papa… mumus… a papához akajok menni, a papához menni!" – Billings hangja elvékonyodik, mint egy gyereké. Hatalmasra tágult szeme szinte az egész arcát betölti, a teste viszont szinte összemegy.
– De képtelen voltam… – folytatja a vékony gyerekhang. – Egyszerűen képtelen. Egy órával később hallottam, hogy Andy megint sikít. Szörnyű, bugyogó sikoly volt. És hát annyira szerettem, hogy azonnal átrohantam hozzá, még a villanyt se gyújtottam fel, csak rohantam, csak rohantam, de édes Szűz Máriám, akkor már késő volt, elkapta; rázta, úgy ráncigálta, mint egy kutya a rongycafatot, és… valami szörnyű, roggyant vállú, madárijesztő-fejű lényt pillantottam meg, olyan szaga volt, mint a sörösüvegbe döglött egérnek, és hallottam… – a gyerekhang elcsuklik, és Billings ismét normális felnőtthangján folytatja. – …hallottam, ahogy Andy nyakcsigolyája elroppan – Billings hangja hűvös és halott. – Olyan volt, mint amikor korcsolyázás közben megreped az ember alatt a tó jege.
– És azután mi történt?
– Elrohantam – feleli Billings hűvös, halott hangján,
– Egy egész éjjel nyitva tartó büfébe mentem. Mi ez, ha nem a gyávaság tökéletes mintapéldája? Leültem, és felhajtottam egymás után hat csésze kávét. Aztán hazamentem. Már hajnalodott. Mielőtt fölmentem volna az emeletre, hívtam a rendőrséget. Andy a padlón feküdt. Szemrehányó tekintettel meredt rám. Egyik fülére aprócska vércsepp száradt. Egyetlen kicsi cseppecske. A szekrényajtó pedig nyitva volt – de csak résnyire.
Billings elhallgat. Harper a digitális órára pillant. Ötven perc telt el.
– Beszéljen meg egy időpontot az asszisztensemmel. Sőt ne is egyet. Keddenként és csütörtökönként megfelel?
– Én csak azért jöttem, hogy mindezt elmondjam. Hogy könnyítsek a lelkemen. Hazudtam a rendőrségnek is, érti? Azt mondtam nekik, hogy a gyerek biztosan ki akart mászni a kiságyból… és bevették. Hát persze hogy bevették. Pontosan úgy nézett ki a dolog. Véletlen baleset, mint a többi. De Rita tudta. Rita… végül… rájött…
Billings jobb karjával eltakarja az arcát, és zokogásban tör ki.
– Mr. Billings, azt hiszem, nagyon sok mindent meg kell majd beszélnünk – szólal meg dr. Harper némi szünet után. – Úgy vélem, megszabadulhat az önben felgyülemlett bűntudattól, legalábbis részben, ehhez azonban magának is akarnia kell.
– Hát azt hiszi, nem akarom? – kiált fel Billings. Elveszi a karját az arca elől; szeme vörös, lázas tekintete sebzett.
– Még nem akarja igazán – válaszol Harper halkan. – Akkor kedd és csütörtök?
Hosszú hallgatás után Billings megszólal. – Átkozott kuruzsló. Rendben. Rendben – motyogja.
– Iratkozzon fel az asszisztensemnél, Mr. Billings. Minden jót!
Billings tompán felnevet, és hátra sem nézve kiviharzik a szobából.
Dr. Harper asszisztensének hűlt helye. Az asztalon egy rövidke üzenet: Rögtön jövök.
Billings sarkon fordul és benyit a rendelőbe. – Doktor úr, az asszisztense…
A rendelő is üres.
A szekrényajtó viszont nyitva van. Éppen csak résnyire.
– Nagyon kedves – szól ki egy hang a szekrényből. – Igazán nagyon kedves. – Mintha az illető szája rothadt hínárral lenne tele.
Billings földbe gyökerezett lábbal áll. A szekrényajtó kivágódik. Billings halványan érzékeli az ágyékánál támadt melegséget, ahogy bevizel.
– Nagyon kedves – ismétli a mumus, ahogy előcammog a szekrényből.
Oszladozó, ásószerű, karmos kezében még ott van dr. Harper álarca.