1963, egy májusi nap kora esti órái. Egy fiatal férfi sétál zsebre dugott kézzel New Yorkban a Harmadik sugárúton. Az idő enyhe és gyönyörű, az ég kékje lassan mélyül az alkonyat nyugodt, kellemes ibolyaszínébe. Vannak, akik szeretik a várost, és egy ilyen estén ez teljesen érthető. A csemegeüzletek, gyorstisztítók és éttermek előtt álló emberek mind mosolyognak. Egy régi babakocsiban két nagy szatyor zöldséget toló öregasszony vigyorogva odakiált a fiatalembernek: – Hé, szépségem! – A fiatalember halványan mosolyogva int neki.
Az öregasszony folytatja útját, és arra gondol: A fiú szerelmes.
Tényleg úgy néz ki. Világosszürke öltönyt visel, keskeny nyakkendője hanyagul lóg, inge felső gombja kigombolva. A haja sötét és rövid. A tekintete tiszta, a szeme világoskék. Nem valami feltűnő arc, de ezen az enyhe tavaszi estén, 1963 májusában, ezen a sugárúton a férfi mégis nagyon szép, és az öregasszony azon kapja magát, hogy röpke, édes nosztalgiával arra gondol, hogy tavasszal bárki szép lehet… aki egy álmai hölgyével megbeszélt ebédre siet, és utána talán táncolni. A tavasz az egyetlen évszak, amikor a nosztalgia sosem keserű. Az öregasszony boldogan folytatja útját; örül, hogy beszélt ezzel a fiatalemberrel, és hogy ő viszonozta a bókot egy intéssel.
A fiatalember ruganyos léptekkel kel át a Hatvanharmadik utcán, ajkán ugyanaz a halvány mosoly. Az egyik ház előtt egy öregember áll virágokkal teli, kopott, zöld kézikocsival – az uralkodó szín a sárga; nárcisz és kikerics sárgaláza: Van még itt szegfű és néhány üvegházi tearózsa is, legtöbbjük sárga és fehér. Az öreg virágárus perecet eszeget, és a kézikocsiján kiscicaként kuporgó, torz tranzisztoros rádióját hallgatja.
A rádióból ömlenek a rossz hírek, amelyekre senki sem figyel: a kalapácsos gyilkos még mindig szabadlábon van; JFK kijelentette, hogy a Vietnam nevű (a hírolvasó "Vijetnám"-nak ejti), kicsi ázsiai országban kialakult helyzettel foglalkozni kell; egy azonosítatlan nőt húztak ki az East folyóból; a bíróságnak nem sikerült bizonyítania a hírhedt maffiavezér bűnösségét a heroin körül dúló városi háborúban; az oroszok újabb kísérleti atomrobbantást hajtottak végre. Egyik hír sem tűnik valóságosnak, és egyik sem számít. A levegő enyhe és édes. Egy pékség előtt két, tekintélyes sörhassal rendelkező férfi ötcenteseket dobál, miközben egymást ugratják. A tavasz már a nyár szélén táncol, és a városban a nyár az álmok évszaka.
A fiatalember elhalad a virágárus mellett, és a rossz hírek semmivé foszlanak. Habozva hátranéz a válla fölött, majd meggondolja magát. Kabátja zsebébe nyúl, és újra megérinti azt a valamit. Arckifejezése egy pillanatra zavart, magányos, szinte kísérteties lesz, de ahogy kiveszi zsebéből a kezét, arcán újra megjelenik a sóvár vágyakozás.
Mosolyogva fordul a virágárus felé. Visz neki néhány szál virágot, annak biztosan örülni fog. Imádja, ha a lány szeme boldogan felcsillan, amikor valami meglepetést visz neki – apróságokat, mert gazdagnak éppen nem nevezhető. Például egy doboz édességet. Egy karkötőt. Vagy csak egy zacskó Valencia narancsot, mert tudja, hogy az Norma kedvence.
– Ifjú barátom – szólítja meg a virágárus a szürke öltönyös fiatalembert, ahogy az végigfuttatja tekintetét a kézikocsiban lévő árun. A virágárus úgy hatvannyolc éves lehet. A kellemesen meleg este ellenére szakadt, szürke kötött pulóvert és puha sapkát visel. Az arca ráncok kusza térképe, a szeme mély táskában ül, ujjai között pedig egy cigaretta reszket. De ő is emlékszik, hogy milyen érzés fiatalnak lenni tavasszal – fiatalnak és annyira szerelmesnek, hogy az ember gyakorlatilag a felhők fölött lebeg. A virágárus arca általában savanyú, de most egy kicsit elmosolyodott, mint az előbb a zöldséges szatyrokat toló öregasszony is, mert ez a srác annyira egyértelmű eset. Lötyögős pulóvere elejéről lesöpör néhány perecmorzsát, és azt gondolja: Ha ez a kölyök beteg lenne, azonnal az intenzív osztályra kellene vinni.
– Mennyibe kerülnek a virágok? – kérdezi a fiatalember.
– Egy dollárért készítek magának egy szép kis csokrot. Ez tearózsa, üvegházból. Egy kicsit többe kerül, hetven cent darabja. De adok magának fél tucatot három dollár ötvenért.
– Az nagyon drága – mondja a fiatalember.
– Minden jót meg kell fizetni, ifjú barátom. Hát ezt nem tanította meg az anyja?
A fiatalember elvigyorodik. – Talán említette.
– Biztosan. Egészen biztosan említette. Adok fél tucatot, két vöröset, két sárgát, és két fehéret. Ennél többet nem tehetek. Teszek hozzá fátyolvirágot is – azt imádják – és egy kis páfránnyal egészítem ki. Gyönyörű lesz. De választhatja az egydolláros csokrot is.
– Imádják? – kérdi a fiatalember még mindig mosolyogva.
– Ifjú barátom – kezdi a virágárus, cigarettacsikkjét a csatornába pöccintve, és újra magára öltve a mosolyát – májusban senki nem vesz virágot saját magának. Ez szinte íratlan törvény, ugye érti, mire gondolok?
A fiatalember Normára gondol, boldog, meglepett tekintetére, kedves mosolyára, és kissé lehajtja a fejét.
– Azt hiszem, igen.
– Hát persze hogy érti. Na, melyiket választja?
– Hát, maga mit gondol?
– Elmondom szívesen. Hé! A jó tanács azért még mindig ingyen van, nem igaz?
A fiatalember mosolyogva felel: – Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiért még nem kell fizetni.
– Teljes mértékben egyetértek. Rendben, ifjú barátom. Ha az anyjának lesz a virág, vegye meg az egydolláros csokrot. Csupán néhány nárcisz, kikerics és gyöngyvirág van benne. És akkor az anyja nem ront el mindent azzal; hogy "Jaj, kisfiam, ez nagyon szép, de mennyibe került, jaj, ez nagyon sok, nem megmondtam, hogy ne szórd a pénzedet…"
A fiatalember hátravetett fejjel hahotázik.
A virágárus folytatja: – De ha a barátnőjének lesz, az egészen más, fiam, ezt maga is tudja. Ha megveszi neki a tearózsát, a hölgy biztosan nem fog könyvelővé válni, ugye érti, mire gondolok? Hé! A nyakába fog ugrani, és…
– A rózsát választom – mondja a fiatalember, és ezúttal a virágárus neveti el magát. A két snúrozó férfi rájuk pillant, és elmosolyodik.
– Hé, kölyök – kiált oda egyikük. – Nem akarsz olcsón karikagyűrűt venni? Eladom neked az enyémet… már nincs rá szükségem.
A fiatalember elmosolyodik, és a feje búbjáig elvörösödik.
A virágárus kivesz hat tearózsát, lecsippent egy kicsit a végükből, vizet spriccel rájuk, és nagy papírba csomagolja őket.
– A mai időjárás éppen olyan, amilyennek lennie kell – mondja a rádió. – Tiszta és enyhe, a hőmérő higanyszála huszonöt fok körüli értékeket mutat, tökéletes az idő arra, hogy a tetőről bámuljuk a csillagokat, már aki romantikus típus. Élvezzétek, New York-iak, élvezzétek.
A virágárus összeragasztja a papírt egy kis celluxszal, és azt tanácsolja a fiatalembernek, hogy mondja meg szíve hölgyének, hogy ha egy kis cukrot tesz a vízbe, a virágok tovább élnek.
– Meg fogom mondani neki – mondja a fiatalember. Egy ötdollárost ad a virágárusnak. – Köszönöm.
– Csak végzem a dolgomat, ifjú barátom – feleli az árus, és visszaad egy egydollárost és két negyeddollárost. Az arca egy kissé elborul. – Adjon neki egy csókot helyettem is.
A rádióban a Four Seasons rázendít a "Sherry" című dalra. A fiatalember zsebre vágja a visszajárót, és tágra nyílt szemmel, éber, sóvár tekintettel folytatja útját. Várakozással telve, valahová befelé és előre néz, és nem látja, hogyan hömpölyög az élet a Harmadik sugárút teljes hosszában. Néhány dolog azért mégis behatol kis világába: egy babakocsit toló anya, a gyerek arca nevetségesen maszatos a jégkrémtől; egy ugrókötelező kislány, aki a következő dalt énekelgeti: "Betty és Henry fent a fán, C-S-Ó-K-O-L-Ó-Z-N-A-K! Nagy a szerelem, jön a lagzi, Henry tolja a babakocsit!" Két nő egy mosoda előtt dohányozva méregeti egymás pocakját. Egy csoport férfi egy vasbolt ablakában lévő hatalmas színes tévét néz, melynek árcéduláján négyjegyű szám áll – éppen baseballmeccset közvetítenek. A játékosok arca zöld, a pálya pedig fura eperszínű. A kilencedik játékrész végén járunk, és a New York Mets hat egyre vezet a Phillies ellen.
A fiatalember egyre csak megy, viszi a virágokat, és nem is veszi észre, hogy a mosoda előtt ácsorgó két nő egy pillanatra abbahagyja a társalgást, és szomorkásan sóvárogva nézi a fiatalembert a rózsacsokorral; számukra már régen vége azoknak az időknek, amikor virágot kaptak. Nem veszi észre a fiatal közlekedési rendőrt sem, aki a Harmadik és a Hatvankilencedik utca kereszteződésénél a sípjába fújva megállítja az autókat, hogy ő át tudjon kelni. A rendőrnek nemrég volt az eljegyzése, és a fiatalember arcán felfedezte azt az ismerős, álmodozó kifejezést, amellyel az utóbbi időben igen gyakran találkozott borotválkozás közben a tükörbe nézve. A fiatalember nem veszi észre a szembejövő két tizenéves lányt sem, akik összebújva vihorásznak rajta.
A Hetvenharmadik utcánál megáll, és jobbra fordul. Ez az utca egy kissé sötétebb, Mindkét oldalon villák és olasz nevű, alagsori éttermek sorakoznak. Három sarokkal odébb valami labdajáték folyik a gyengülő fényben. A fiatalember nem megy el odáig, hanem befordul egy szűk sikátorba.
A csillagok már feljöttek, és most halványan pislákolnak. A sikátor sötét, és tele van árnyékokkal, kétoldalt pedig torz szemeteskukák állnak. A fiatalember egyedül van – nem, nem egészen. Jajveszékelő nyivákolás hasít a bíbor homályba, és a fiatalember összeráncolja a szemöldökét. Ez egy kandúr szerelmi szerenádja, de ebben aztán semmi szép nincsen.
Egy kicsit lassít, és az órájára pillant. Negyed kilenc van. Normának éppen most kell…
És ekkor megpillantja a nőt. Az udvarból kilépve egyenesen feléje közeledik. Sötétkék nadrágot és matrózblúzt visel, s ettől a fiatalember szíve mindig megfájdul. Mindig nagy meglepetést okoz, amikor megpillantja, de ez a megrázkódtatás nagyon édes – olyan fiatalnak tűnik!
A férfi mosolya felragyog – szinte sugárzik, és megszaporázza lépteit.
– Norma! – szólítja meg a nőt.
A nő felpillant, és elmosolyodik… de ahogy közelebb érnek egymáshoz, a mosolya elhal.
A férfi mosolya is elbizonytalanodik kicsit, és egy pillanatra aggodalom szállja meg. A matrózblúz fölötti női arc elhomályosodik. Már sötétedik… lehetséges lenne, hogy tévedett? Az nem lehet. Ez igenis Norma. – Hoztam neked virágot – mondja boldog megkönnyebbüléssel, és a nő felé nyújtja a papírba csomagolt csokrot.
A nő egy pillanatig nézegeti a virágokat, aztán újra elmosolyodik – és visszaadja a csokrot.
– Nagyon kedves, de azt hiszem, összetéveszt valakivel. Az én nevem…
– Norma – suttogja a férfi, és előhúzza a rövid nyelű kalapácsot a kabátzsebéből, ahol mindvégig lapult. – Ez itt a tiéd, Norma… mindig is a tiéd volt… mind a tiéd.
A nő rémülten hátrál. Az arca csupán egy kerek, fehér, homályos folt, a szája pedig egy ijedten tátongó fekete lyuk: Ez nem Norma. Norma halott. Már tíz éve halott. De ez most nem számít. Ez a nő sikítani fog, és ő meglendíti a kalapácsot, hogy megállítsa ezt a sikolyt, hogy megölje ezt a sikolyt, és ahogy a feje fölé emeli a kalapácsot, a virágcsokor kiesik a kezéből, a papír szétnyílik, és vörös, fehér és sárga tearózsák foltja loccsan a horpadt kukák mellé a sötétségbe, ahol a macskák az idegen szerelmet élvezik, és sikítanak a szerelemtől, sikítanak, sikítanak.
A férfi meglendíti a kalapácsot, de a nő nem sikít. De lehet, hogy sikítani fog, mert ez nem Norma. Egyikük sem Norma volt. A férfi újra és újra lesújt a szerszámmal, meglendíti és lesújt. Ez nem Norma. Ezért sújt le a kalapáccsal újra, mint ahogy már öt esetben tette.
Nem tudni, mennyi idő telik el, mire a fiatalember visszacsúsztatja a kalapácsot kabátja belső zsebébe, és elhátrál a macskakövön terpeszkedő fekete árnyéktól és a kukák mellett szétszóródott tearózsáktól. Sarkon fordul és elhagyja a sötét sikátort. Már teljesen besötétedett. A labdajátéknak már vége. Ha vannak is vérfoltok az öltönyén, nem látszanak a sötétben, ebben az enyhe, késő tavaszi sötétségben. A nő neve nem Norma volt, de azt azért tudja, mi a saját neve. A… a…
Szerelem.
A neve szerelem, és azért kóborol ezeken a sötét utcákon; mert Norma vár rá. Ő pedig meg fogja találni. Hamarosan.
A fiatalember elmosolyodik. Léptei egyre ruganyosabbak lesznek, ahogy a Hetvenharmadik utcán sétál. Egy középkorú házaspár a házuk lépcsőjén üldögélve nézi, ahogy elhalad előttük: fejét felemelve a messzeségbe réved, az ajkán sejtelmes mosoly. Amikor már elment, a nő megszólal: – Miért van az, hogy te már sosem fogsz így nézni?
– Mi?
– Semmi – mondja a nő, és figyeli, ahogy a szürke öltönyös fiatalember eltűnik a betolakodó éjszaka homályában. Közben pedig arra gondol, hogy ha van bármi, ami szebb a tavasznál, az az ifjonti szerelem.